Max

Martin Sherman: BENT (R: Eli Malka - 1999),(Teatrul National Timisoara – román nyelven)


Demeter András következő román nyelvű szerepét az Európai Évad utolsó előadásában játszhatta el, ami megint egy homoszexuális megszemélyesítése volt. S noha a bemutató előtti sajtótájékoztatón a színész elmondta, hogy e színpadi feladat sem a magánéletére, sem a pályára nem hatott kétesen, de hogy egyáltalán ez az újságírói kérdés felmerült, jelzi a homoszexualitás színpadi fogadtatásának jelenlegi problémáit Romániában, ahol a bemutató időpontjában még érvényben van a melegeket büntető törvény. /…/
Sherman színműve nem klasszikus értelemben vett gay-darab, elsősorban nem is az egyneműek szerelméről szól, sokkal inkább az emberi kiszolgáltatottság, megaláztatás, méltóság, összetartozás, humánum szívszorító dokumentuma. Főként egy koncentrációs táborban játszódik. /…/
Sherman és Malka különösen a darab elején nehezítette meg a játszók helyzetét. Tudniillik, a buzi-tanya orgiája, ahol Max olyan magatehetetlen részeg, hogy reggel fogalma sincs, miként került a Rudyval (Zoltan Lovas) közös lakásukba az az anyaszült meztelen fiatalember, akivel ki tudja, milyen kapcsolatba került, meg a bár fojtottan perverz hangulata bizony visszataszító. A néző is kínban van, a helyzet is groteszk, a színésznek meg iszonyúan nehéz úgy emberivé tenni a szerepét, hogy a most megismert, züllött, kiégett homokos sorsa fokról fokra empátiát, sőt a produkció végére felháborodást váltson ki a közönségből. Demeter tökéletesen oldotta meg ezt a meredek színpadi feladatot inevetségesen abszurd szituációban. Ha viszont a néző mosolyog, akkor megbocsátós. Az orgia közepén olyan volt, mint egy rongybaba, fel sem lehetett ismerni. A lakásban önironikus, depressziós értelmiségi – , és ezt egy hajszál választja el a rokonszenvtől. A veszélyhelyzet kialakulásával és növekedésével párhuzamosan pedig a sorsüldözött reakciói a pszichológiai realizmus „szabályai szerint", természetes módon következtek egymásból: Max nem hiszi el, hogy a borzalom megtörténhet, bizonytalan lesz, menekülni akar, fél, de még mindig reménykedik stb. Ráadásul, olyan partnerrel, mint Zoltan Lovas, akivel a magyar színész duplában játszotta De Condét, még felejthetetlenebbé válnak a közös jelenetek. A legmegrázóbb, ahogy Demeter minimális mozgással, csupán rezdülésekkel képes felépíteni azt a folyamatot, amikor a szenvedés árnyékában egy rettegő ember eljut addig, hogy igenis megtagadja a számára legkedvesebbet, sőt tehetetlen dühében teljesíti a szerelme ellen neki adott gyilkos parancsot. Miközben Rudyt a szemüvege miatt még jobban megalázzák, elviszik, megkínozzák, társa hosszú percekig mozdulatlanul, magába roskadtan ül. A testtartása kifejezi a reménytelen jövő kikerülhetetlen borzalmát.


Hasonlóan emlékezetes a második felvonás is, amikor Max a kőbányában, rabként, de a megfelelőnek tűnő túlélési stratégia birtokában egyszer csak mégis úgy dönt, hogy a másik ember fontosabb. A Pavel Bartoş játszotta Horst váltja ki a sorsdöntő emóciót. A színészek finom érzékét és egyúttal mesterségbeli tudását dicséri, hogy a darab legkényesebb részét - amikor a nyílt színen a két férfi képzeletben szeretkezik egymással - annyira szépen meg tudták oldani, hogy a furcsa aktus nem egy homoerotikus jelenet, hanem az embertelenségen és borzalmakon győzedelmeskedő összetartozás szimbolikus erejű bizonyítéka lett.
Részletek Darvay Nagy Adrienne: Megkönnyezett szabadság. Impressziók román-magyar színpadi kölcsönhatásokról 1989-1999 című könyvéből (Argumentum Könyvkiadó, Budapest 2000.)