Henri de Condé

John Whiting: ÖRDÖGÖK (R: Keszég László - 1998) (Teatrul National Timisoara – román nyelven)

Keszég László vendégrendezésének volt még egy magyar vonatkozása, amellyel kiemelten foglalkozott a helyi sajtó. Tudniillik Demeter András, a temesvári Csiky Gergely Színház igazgatója ugyancsak játszott az előadásban. Igaz, csupán egyetlen egyszer, az 1998. október 30-i premieren ölthette magára Henri de Condé jelmezét, mert a bemutató másnapján Dijonba utazott, ahol az európai hírű kereskedelmi főiskola színház- és kulturális menedzsment szakán tanult. Két hónap múlva pedig, amikor visszajött Franciaországból, a bukaresti művészek egyeztetési gondjai miatt már nem játszották a darabot, amelyet szép csendesen végleg le is vettek a műsorról.
Demeter számára ugyan Az ördögök-ben alakított epizódszerep csak két jelenetre korlátozódott, darabbeli súlya azonban annál nagyobb. Hiszen Condé herceg utazik le Loudunba a világi bíróság, illetve az arisztokrácia részéről, hogy kivizsgálja a Grandier-ügyet, és ő az, aki nem csupán helyben bizonyítja be, hogy az egyházi emberek eljárása és az őrjöngő apácák orgiázása megrendezett komédia, hanem Párizsban is kiáll a pap ártatlansága mellett. Pedig pontosan tudja, hogy ebben az embertelen, velejéig képmutató világban mindenképp elítélik a kiválasztott bűnbakot, hiszen ellenkező esetben maga a hazugságokra, manipulációkra épített politikai rendszer dőlne össze. A herceg mégis igyekszik legalább az emberi méltóságot megmenteni. /…/
Ráadásul, a farizeus környezetben De Condé maga szinte kérkedik saját romlottságával. Hímringyók serege veszi körül, s miközben a jóképű szodomita velük turbékol, gúnyos-szellemes módon, kétséget kizáróan támasztja alá, hogy a boszorkányüldözés mögött csakis a politika áll, és az egész bizonyítási eljárás merő szemfényvesztés. A fegyverként használt csípős szavak mellett a „Jézus vérét tartalmazó” szelencével ő is trükkhöz folyamodik, de nem csupán a manipulálókat szégyeníti meg, az eszközembereknek sem kegyelmez. /…/
Talán meglepő, de a magyarországi rendező által színre vitt román előadásban a magyar színész nem a lélektani realista megközelítést választotta Henri de Condé megszemélyesítéséhez. Inkább a román színpadokra jellemző az itt látott játékmód: a homoszexualtás demonstrálása groteszk módon eltúlzott, a pózok, a gesztusok szélsőségesek, a bizonyítási eljárás csúcspontja, vagyis a szelencével való játék pedig olyan, mint egy illuzionista bűvészmutatványa. Ám csak azért ilyen maníros, hogy a kritikát még kérlelhetetlenebb szigorral mondhassa ki, s ezáltal a végkövetkeztetést - az időszerű, fájdalmas tanulsággal együtt - jóval keményebben vághassa a közönség arcába. Henri de Condé ugyanis az egyetlen őszinte ember ebben a darabban