Claudius

Shakespeare: HAMLET (Temesvári Csiky Gergely Állami Színház. R.Victor Ioan Frunza - 2003)


Demeter András életének tán a legjobb alakítását nyújtja a hatalomtechnikus Claudius szerepében: pontos, könyörtelen, kiszámít mindent, hogy eme képességeibe bukjék bele végül.
Kolozsvári Papp László: Értelmiségi a síneken (Lyukasóra a teraszon, 2005)

Demeter András Claudiusa nem gazember, nem is összetett jellemű reneszánsz uralkodó, hanem éppen a mindent lehet szabadságától megrémült, ám a bűnbánat vigaszát már nem lelő ember. Több mint Hamlet nagybátyja vagy ellensége: a dán király Frunza értelmezésében a dán királyfi egyik lehetősége.
Horváth Csaba: Közép-Európai reneszánsz – Heti Válasz, 2003. december 5.


„A temesvári Csiky Gergely Színház tragikomikus interpretációjában az is világossá válik, hogy a 'Hamlet' mellett a 'Claudius' hasonlóképpen „beszélő név”. Shakespeare szándékosan választott római arisztokrata keresztnevet az idősebb Hamlet utódjának, akit egyébként Saxo Grammaticus eredeti történetében Fengnek hívnak. A Claudiusok ugyanis híres patrícius család a köztársaság korában, egyike azoknak az ősi famíliáknak, ahonnan a korai császárok származnak, beleértve a negyediket, akinek uralkodása alatt Britanniát is meghódították, illetve Londont megalapították. A történész-író Robert Graves dokumentumok alapján, Én Claudius és Claudius, az isten címen dolgozta fel a római császár életét. Ebből származik az öreg Hamlet és öccse viszonyára szintúgy vonatkoztatható utalás is, miszerint egy régi ballada refrénjében szerepel, hogy: a római Claudiusok fája vagy édesalmát vagy vackort terem. Suetonius a császárok életéről szóló művéből úgy tudjuk, Claudiust csak nagyon későn (kb. 50 éves korában), a bátyja meggyilkolása után (melyhez neki az égvilágon semmi köze nem volt) emelték a trónra, addig fogyatékosságai miatt szégyellték, csúfolták, lehülyézték, diszkriminálták. A latinban a claudicare azt is jelenti, hogy 'sántítani' , ám itt Claudius esetleges fogyatéka, mássága nem a külsőre, hanem a személyiségre vonatkozik.
Alakításával Demeter András egy vitatható „poszt-napóleoni” személyiség fejlődését járja be. Bátyja temetésén a család fekete báránya kissé távolabb ácsorog. Temesváron ráadásul előbb az erkélyről figyeli a szertartást, és csak utóbb csatlakozik a menethez. Mihelyt a gyászinduló a katonazenekar élő előadásában diadalmas királyi nászindulóvá változik, mindjárt láthatjuk, ettől kezdve ki ülhet Dánia trónján. Egy mitugrász gavallér, aki mesterkélten játszadozva kapkodja le menyasszonyáról az özvegyi kellékeket, a síneken keresztül idétlenül szökdécselve nyújtja át az esküvői csokrétát, nevetséges módon mutogatja ölébe kapott új asszonyát, akit – a vetítővászon égése alatt elmondott – trónfoglaló beszéde elején még a karjában cipel, majd egy teátrális kézcsókkal enged le. Nem csupán a nyilatkozata, uralkodói póza is kényszeredett, ideértve a kéztartását, amellyel úgy hadonászik, akárcsak Mickey Mouse. Ugyanilyen keresett túlzó szívélyessége Laertesszel (László Péter) szemben, miközben nem tudja levenni tekintetét a nyilvánvalóan ellenséges unokaöccsről.
Claudius tart Hamlettől (Balázs Attila). Félreérthetetlenül zavarban van felesége fiával szemben, pedig próbál határozott lenni. Szemének villanásai azonban azt is elárulják, hogy a csiribiri ficsúrnak gondolt új uralkodó akár veszélyes is lehet. A dán királyfi végső meggyőzése, hogy ne térjen vissza az egyetemre, viszont az anyára vár. Ezalatt a nagybácsi háttérbe vonul és figyel. A neki tetsző eredmény ellenben felvidítja, így ugyanazon – ezúttal pezsgőtől roskadozó – kocsi mellett, amelyen nemrég a testvére koporsóját szállították, Claudius az 1920-as évek Vogue-modelljeit idéző, charleston-ruhás, gyöngy-fejdíszes, tűsarkú cipős feleségével és jókedvű új alattvalóival együtt megkönnyebbült lakodalmi mulatságba kezd.
Hamlet elváltozására azonban még nincs magyarázat. Igaz, ez egyelőre Claudiust nem is igen nyugtalanítja, hiszen biztos benne, hogy az udvarba hívatott Rosencrantz (Barabás Botond) és Guildenstern (Kocsárdi Levente) – a királyfi két nyalka, alighanem katonai akadémista haverja, akik ennél fogva többszörösen függenek a birodalom fejétől (egyben a hadsereg főparancsnokától) – kikémleli az okot, ezért a király már előre kitünteti a fiúkat. A protokoll ugyan még mindig erőltetett egy kissé, a bensőséges viszony azonban az ifjú férjnél jócskán idősebb feleséggel jobban megy. Az esküvője óta feketébe öltözött „sztár”-királynőt viszont aggasztja Hamlet viselkedése. No nem az anyai érzés miatt, abból nem sok szorult Gertrude-ba, aki csak Claudiusnak él, ellenben így nem lehet teljes a családi idill sem.
Ám midőn a leányát és Hamlet szerelmes leveleit Polonius (Horányi László) a királyi pár elé citálja – megzavarva meghitt délutáni együttlétüket –, paradox módon Claudius is szorongani kezd. Pedig lehet, hogy megvan a megoldás. A király mégis bizalmatlan és a hogyan tovább-ot sürgeti. Megkönnyebbülést színlelő nevetése mintha önmaga megnyugtatását szolgálná. Egyre idegesebb, mert Rosencrantz és Guildenstern sem jut kézzelfogható eredményre. Az ablakból Poloniusszal együtt kifigyelt jelenet Ophélia (Magyari Etelka) és Hamlet találkozásáról pedig végleg kétségbe ejti, hiszen bebizonyosodik, „mostohafiát” mégsem a szerelem bántja. A felismerés összetöri és egyúttal megkeményíti Claudiust, aki a sínre ülve, királyi pecsétjét önkéntelenül forgatva, elhatározza Hamlet eltávolítását Angliába. Sőt, miután tanácsadója távozik, az elgyötört király ottfeledkezik a s(z)ínen, miközben körülötte megindulnak Az egérfogó előkészületei.
Claudius Hamlet nyilvánvaló szurkapiszkái nyomán többször el akar menni a színházból, ám mindig erőt vesz magán. A mérgezési jelenet viszont természetszerűleg kihozza a sodrából, felpattan a színpadra, rátámad a Lucianust játszó színészre, felpofozza, majd a zűrzavar közepette nagyon halkan kér világítást és fegyelmezetten, királyhoz méltóan távozik. Ez a Claudius ugyanis már nem az, akit megismertünk, ez egy igazi uralkodó, akinek megingott a trónja. Ráadásul a Hamlet és a király között lezajló elkeseredett kocsi-toló versengésből kiderül, a trónbitorló és a trónörökös szimbolikus egymásnak feszülése akár életveszélyes is lehet az előbbire nézve. Hiszen a királyfit a nép szereti, a jelenlegi felkentnek pedig a „helyzete sem biztos”.
Tehát újabb gyilkosságra kényszerül. Azalatt viszont, míg az Anglia koronás fejének szóló levelet Claudius lepecsételi, a megviselt királyon – hála Demeter András nagyszerű játékának – szemén, arcán és mozdulatain keresztül láthatóvá válik a belső metamorfózis. Nem is figyel Rosencrantz őt igazoló, sima-nyelvű talpnyalására. Ugyan fásultságában is elszánt, de küszködik a váratlanul rátörő lelkifurdalással. Valóban megrázza, hogy nem tud imádkozni. A hitehagyott ember végső kétségbeesésével, majdnem zokogva vallja be: minden próbálkozása hiábavaló, ha nyoma sincs benne a bűntudatnak; tehetetlen dühében pedig saját lábát ütve-verve igyekszik térdre kényszeríteni önmagát, hogy végül kimerülten és reményvesztetten a sínek közé zuhanjon. Hamlet ekkor akarja legázolni egy kocsival, és már ellensége felett áll, amikor meggondolja magát. Claudius keserves sírással felérő nevetése közben az ellenségek ismét a járgány két oldaláról konfrontálódnak, és újra a király kerekedik felül. Egyébként Hamlet ugyanezen a kocsin gyilkolja majd meg tévedésből Poloniust, az uralkodó pedig ennek a segítségével tolja előbb félre, majd ki idegileg teljesen kikészült feleségét. Az államtanácsnok meggyilkolása azonban jól jön Hamlet riválisának, hiszen szentesíti tettét, s ez fölényesen nyugodt, mondhatni cinikus magatartásából is kiérezhető a herceg vallatásakor.
Demeter András energikus, kemény Claudiusa, aki inkább hadvezér, mint király, mégis felemás érzéseket kelt a nézőben. Tudniillik minden bűne mellett, akárcsak Victor Rebengiuc alakításában (Liviu Ciulei Bulandra Színház-béli rendezésében), ő is szánja a gyengét, és – a száraz, önző Gertrude ódzkodó érzéketlenségével szemben – megrázza annak a kislánynak a tébolya is, akire a Hamlet elváltozásának lehetséges okát kutató magánkihallgatáson már felfigyelt, és akit Poloniusszal együtt kihasznált. Claudius gyengéden közelít Opheliához, tehetetlenül, esetlenül próbál segíteni rajta (felejthetetlen, ahogy visszaadja neki a babáját). Ugyanakkor ez a férfi igen bátor, sőt, vakmerő, nyoma sincs benne félelemnek. Nem ijeszti meg a rátámadó Laertes sem, egyetlen tekintetével megadásra kényszeríti a lázadót, s máris kész a terve, hogy miként használja fel a befolyásolható fiú elkeseredését a saját javára, amihez ismét a visszatérő Hamlet levele adja meg a kulcsot. Dánia hivatalban lévő első embere tehát „vackor”-ból úgyszólván „karizmatikus uralkodóvá” lett, aki a nézőt a testközelben lévő rendkívül izgalmas párbaj-jelenetben is képes lebilincselni, noha elsősorban Hamlet és Laertes vív meg életre-halálra.
A mozgalmas „sport-viadal” kezdetén Claudius macho imázsa mögött jókedvű izgalom feszül, Hamlet első találata azonban türelmetlenné teszi – különösen, hogy az unokaöccs nem issza ki a méregpoharat sem. Sőt, amíg a király kemény szemvillanással és egy durva lökéssel – melynek következményeképp Laertes felborítja a fegyvertárat –felelősségre vonja a felbujtott felet a késlekedés miatt, ő maga lekési a saját felesége megmentését. Megint a szokásos keserű nevetéssel veszi tudomásul Gertrude halálos tévedését, mégsem tud az asszonnyal foglalkozni – sőt, a haldoklót elég durván kényszeríti fegyelmezett tartásra –, hiszen Hamlet még sértetlen. Végül persze hosszú küzdelem után ellensége is sebet kap, mire Claudius elégedetten összenéz Osric-kal. Most már arra is van ideje, hogy mozdulatlanul végigasszisztálja királynője életének utolsó perceit, illetve szembenézzen az agonizáló nő vádló tekintetével. Gertrude halála után pedig gyorsan testőre kezébe nyomja bűnének szelencébe zárt bizonyítékát, hogy az eltüntethesse.
Mátyás Zsolt Imre alakításában ugyanis Osric nem az a piperkőc udvaronc, aki az utolsó párbajra hívja ki Hamletet. A polgári ruhás biztonsági ember mindvégig jelen van, árnyékként követi, védelmezi, segíti a királyt, akinek jobbkeze, bizalmasa, sőt cinkosa lett. Osric lényegében Claudius Horatiója.
Ám a dán uralkodó épp azáltal, hogy barátját elbocsátja maga mellől, védtelenné válik. S mialatt a földön fetrengő és őt vádoló, sebesült Laertest két rúgással igyekszik elhallgattatni, már a nyakán Hamlet gömb nélküli, mérgezett vívótőre. Claudius régi énje feltámad ugyan egy pillanatra és öncsaló módon reménykedni kezd, hogy csupán megsebesült, de a torkából ömlik a vér, és mindennek a tetejébe a királyfi erőszakkal megitatja vele a pohárban maradt toxint is.
Demeter András kitűnő szerepépítését látva válik érthetővé, hogy Victor Ioan Frunză miért ragaszkodott a 19. századi „tekintély-tisztelő” szereposztás sorrendjéhez, ahol Claudius áll az első helyen. A rendező felfogásában eszerint az előadás igazi főszereplője a „dán király, Hamlet nagybátyja”. Talán úgy ítéli meg, hogy míg zűrzavaros korunkra a claudiusok nyomják rá a bélyegüket, a hamletek eljelentéktelenedtek és – az élet-halál nagy kérdésein filozofáló, tétova, melankolikus értelmiségiből –határozatlan, de durva, a gyengékkel erőszakoskodó, enervált mai akciófilm-figurákká váltak.”

Darvay Nagy Adrienne: A kor foglalatjai – Hamlet az ezredfordulón. A „Hamlet a Nyugatiban” fejezetből vett részlet l. 216-221. oldal)