„Tegye a kezét a vállamra még egyszer, tanár úr.”

A 2013. június 22-én, életének nyolcvankilencedik évében az öröklétbe távozott

LOHINSZKY LORÁND

érdemes művész

(1924. július 25., Kolozsvár – 2013. június 22., Marosvásárhely)

Tisztelői a Kultúrpalotában felállított ravatalnál róhatják le kegyeletüket június 26-án, szerdán 10.00 és 12.00 óra között.

A gyászszertartásra 15.00 órakor kerül sor a marosvásárhelyi református sírkert cintermében.

Marosvásárhely, 2013.06.24.

 

Nem  vagyok Vásárhelyen. Sem a Kultúrpalotában, sem a református temetőben!  De ma, június 26-án, szerdán igazgatni sem és adminisztrálni sem fogok. Azt teszem, azt kell  tennem, amire a Mester tanított. Igaz ugyan, hogy ez a nap nem kimondottan színpadi, színházi nap lesz az életemben, és még annyira sem a magyar színházi kultúra oltárán való áldozás napja. Tévé-színházi próbám, forgatásom lesz reggeltől estig, itt Bukarestben.

Remélem, Tanár úr, megérti távolmaradásomat.  Nem amolyan csirkefogós kibúvó ez mint hajdanán, hanem valahogyan annak a kívánságának, javaslatának  gyakorlatba ültetése, amelyet alig másfél hónappal ezelőtt a Rómeó és Júlia előadásunk szünetében fogalmazott meg. 

Örvendek annak a viszontlátásnak! Annak, hogy az utóbbi évek hosszú, földrajzi távolság szülte kényszer-hallgatását felváltotta egy rövid, de bensőséges találkozás és azt követően egy pár telefonbeszélgetés, melyek során ismét felvillantotta megszokott varázserejét, szellemiségét és sajátos, egyedi humorát egyaránt. És, önző módon, örvendek annak, hogy májusban ismét színház-, színpad-közelben találkozhattunk, illetve annak a pár mondatnak, amelyben kifejezésre juttatta, hogy – bár meglepte – megörvendeztette, hogy ismét színpadon lát.  

Üröm lett lám, az örömöm: szombaton, amikor belehasított az éjszakába az égi társulat gongszavának híre és ma, amikor közénk áll a színházi szöveg, illetve a kamera, rendező, partnerek.  Mesterségünk szertartásának velejárói hiszen két, külön szertartáson veszünk ma részt. (Én, akárcsak májusban, ismét papot játszom. No nem Lőrinc barátot, miként az utolsó közös fényképeink apropóján, hanem Ciprian pópát.)

 

De távolságok, felekezetek, sőt, maguk a szertartások fölött valahol, de együtt vagyunk. Ma is. Ahogyan történik ez az első év első találkozása óta minden színházi vagy filmes kihívás alkalmával. És ahogyan történni fog, hiszen ha a tanítások illetve a tanítványok mindenkori viszonyulása pótolhatnak valamit a Mester távozása keltette ürességben, ezután még annyira sem lesz olyan színházi pillanat az életemben, amelyet, világokon innen es túl, ne osztanék meg a Tanár Úrral.