180 éve volt a BÁNK BÁN ősbemutatója

A BÁNK BÁN c. dráma Katona József (1791-1830) halála után három esztendővel kerülhetett először színpadra. Mégpedig 1833. február 15-én Kassán, az író színészbarátjának, Udvarhelyi Miklósnak (1790-1864) a jóvoltából, akinek a végső változatot Katona először felolvasta, s aki a darabot jutalomjátékul választotta. Udvarhelyi az ősbemutatón szerényen Mikhál bán kicsiny szerepét játszotta. De így is „elorozta” az utókor ősbemutatóért járó dicséretét az Ottót megszemélyesítő Egressy Gábor (1808-1866) elől, hiszen kollégája – ugyanebben a szerepében – de csak másfél évvel később tűzetheti műsorra Kolozsváron,  1834. augusztus 30-án.

A színháztörténeti eseményre emlékezve és emlékeztetve idézem fel a blogomon is azt a rádiós beszélgetést, amelyet még hónapokkal a Rádióhoz való kerülésem előtt, 2010 áprilisában készített velem Zsehránszky István a 38 évesen elhunyt Katona József  halálának 180. évfordulóján.

Mit kezdhet a Bánk bánnal egy mai színész és színházigazgató?

– Ez egy olyan, nemzeti ereklyének tekinthető mű, amelyhez mindig körülményeskedően és mindig túlzott körültekintéssel nyúltak hozzá, mind a színházak, mind a színészek, mind a közönség, mind a szakma, mind a kritikusok. Tehát ha ezt valaki 2010-ben elő kívánja venni, akkor óhatatlanul arra kell számítania, hogy bármilyen előadást hozna létre, valaki számára szentségtörést jelentene.

Meg vagyunk szokva már azzal, hogy a színházak a régi szövegekkel szentségtörést produkálnak. A Bánk bánt sem lehet porosan, ahogyan a polcról leszedjük, a világ elé tárni, hanem fel kell nyitnunk, ki kell bontanunk az üzenetét.

– Talán ennek a szövegnek a titka nem a megközelítésekben rejlik. Most nem kellene belemennünk abba, hogyan született ez a dráma, hogy miért pont ezt a drámát vették elő az elmúlt évszázadok során akár búban, akár örömben a színházak, akár 1848-ban, akár a kiegyezés tájékán, miért reagált a mindenkori cenzúra úgy, ahogy reagált.

De úgy gondolom, hogy a történelem járuléka és hozadéka az, ami a hozzá való viszonyulást titokzatossá teszi. Itt van a kutya elásva. Mert maga a dráma nagyon-nagyon érvényesnek tekinthető, nagyon valós, konkrét, tömör és gyönyörű helyzetekkel teli színpadi szöveg. És szerkezetileg is színpadra való. De azt tapasztaljuk, hogy aki ehhez a drámához megpróbált a megszokottnál egy picit másként hozzáállni, és megpróbálta ezt a szöveget az adott kor, az adott színházi nyelv sajátosságaihoz alkalmazni, lett légyen az Vörösmarty Mihály, lett légyen az színháztörténetünk vagy irodalmunk más kiemelkedő alakja, mint például Hevesi Sándor vagy maga Illyés Gyula, iszonyatos ellenérzéseket váltott ki.

S ugyanígy megjárta a Bánk bánnal az, aki külföldön próbálta színre vinni, vagy akár a külföldön színre vitt előadását elhozta magyar nyelvterületre, és itt egyetlen nevet említek: Max Reinhardtot. Vajon miért? Ha beleolvasunk a darabba, látjuk, hogy szereplői érző, szenvedő és elég komoly kihívásokkal szembenéző emberek. Hús-vér emberek! Akkor a színpadon miért nem tekinthetjük azoknak őket?

Említette, hogy a mindenkori cenzúrának baja volt és baja van a Bánk bánnal, és érdekes módon a nézőknek vagy a Bánk bán drukkereinek egy része mintha egy követ fújna a cenzúrával...

– Tanulmányok százai születtek erről. Nemrég egy színháztörténész kollégánk és barátunk, Darvay Nagy Adrienne immár húsz éve íródott esszéjét olvasgattam, és abból is az derül ki, hogy itt egy drámai szövegről és a történelem során óhatatlanul, talán pontosan a szöveg értékei miatt köré rakódott tömjénezésről van szó, s az évszázadok alatt lassan megkövült tömjénfüst teszi ezt a darabot megközelíthetetlenné. Mi nem tudjuk elképzelni a Bánk bánt csak úgy, ahogy a magyar színjátszás kezdetén képzelték. Nem értem, miért.

Hasonló dolog történik gyakran Az ember tragédiájával is. Csíkszeredában láttam ezelőtt tíz évvel egy izgalmas előadását, amit Gavril Pinte rendezett. Ő egy új szem, olyan, akit nem befolyásolt Az ember tragédiája előadásának a hagyománya, a köréje rakódott tömérdek fixáció. Meglátott a műben és elénk tárt olyan dolgokat, hogy elállt tőle a lélegzetünk.

– Óhatatlanul a frigyláda-komplexusra gondolok: aki a frigyládához hozzányúl, az halálnak halálával hal meg. Ha színészszemmel nézzük a Bánk bánt, rájövünk, hogy a mű születése óta a magyar színháztörténet legkiemelkedőbb alakjainak jelentett mindenkori kihívást, és bizony nagyon sokak számára jelentett hangzatos vagy kevésbé hangzatos bukást. Amikor színjátszásunk hajnalán ez a darab megíródott, mindenképp a nézőt célozta, és akkor a színfalhasogató deklamálással, a széles gesztusokkal, a tablószerű beállításokkal ez talán sikerült is.

Ez később már olyan nemzeti színházstílussá vált...

– De ha megnézzük a darab színházi története során készült litográfiákat, majd később fotográfiákat, aztán a mozgó képsorokat, s egymás mellé állítjuk azokat, kiderül, hogy a Bánk bán színrevitelei – tisztelet a kevés kivételnek - szinte a mai napig ugyanazokat a tablószerű, hatalmas beállításokat tartalmazzák, mint színjátszásunk hajnalán.

Mint E. Kovács Gyula vagy az első Bánkok esetében, akár Bartha Jánosról vagy Egressy Gáborról beszélünk, szinte ugyanazt látjuk. Erre kell megtalálni nem is a magyarázatot, hanem a megoldást, és akkor talán sikerül a Bánk bánt nekünk, magyaroknak úgy színpadra vinni és megmutatni a közönség, illetve a szakma számára, hogy a mű valós lényegét, a maga értékeit mutassa, és nem az értékek mögé, fölé, köré sorakoztatott mindenféle prekoncepciót vagy elvárást.

Másik érdekessége ennek a műnek az, hogy irodalmunk nagyjai is rengeteget foglalkoztak vele. Nagyon érdekesek például Vörösmarty vélekedései, kritikái és elemzései erről a műről, illetve a színészek játékáról. Például Egressy alakítása kapcsán Vörösmarty azt írja: „helyenként – amikor a pártütőket és Petúrt lecsillapítja, vagy amikor a királynénak szemrehányásokat tesz – jó, máshol – kivált indulatkitöréseiben – érthetetlen vagy egy kissé túlzó”.

Bánk hosszú replikái gyönyörű, tiszta szövegek. Ezeket ha belső monológként, őszintén mondja a színész – és mondhatja nyugodtan őszintén –, mai beszédként, modern szövegként hatnak.

Igen ám, de valamiért – és beszélgetésünk erre keres választ vagy ennek okát kutatja – nem így mondják. Miért nem így mondják, miért nem így mondták az elmúlt évtizedek, évszázadok során? És nem biztos, hogy megtaláljuk a választ.

  – Egyrészt válasz lehet az, hogy az előadóknak állandóan védekezniük kellett a cenzúrával szemben. S a cenzúra nagyon könnyen elfogadta a hagyományos színfalhasogatást, azonban ha egy őszinte szó elhangzott, rögtön felemelte a fejét. Most már ez a világ nincs, tehát felejtsük el azokat a védekező gesztusokat, amelyeket színész, színház, irodalomtörténész, mindenki kellett hogy tegyen azért, hogy egyetlen igaz szó is valahogy becsússzon a szövegbe.

Én úgy látom, hogy a Bánk bán nemcsak az önkényuralom ideje alatt vezette a cenzúra tilalomlistáját, hanem mindig-mindig valami hatalmas, fontos eseményhez kötötték...

Van másféle cenzúra is, a polgári magatartásé, a filiszterségé, a felekezeteké. Ezek fölött át kell lépni, ha valami igazit, valami őszintét akarunk. Ez a művész dolga szerintem.

– De ha ott van a művészek körül a frigyláda-átok, akkor nem fogják tudni átlépni, pedig a darabban minden lehetőség megvan rá. Nézzük meg Biberachot közelebbről! Biberach mindenkor, mindenütt jelen lévő embertípus. Ennek a figurának a jelenléte is azt igazolja, hogy a Bánk bán hús-vér embereket felvonultató színpadi mű. Tehát ez a köpönyegforgató fickó...

...egy az egyben mai.

– Mindenkori. Pont úgy, mint ahogyan a shakespeare-i figurák érvényesek voltak a maguk korában, és érvényesek most is. Nemcsak attól klasszikus szerintem a Bánk bán, mert történelmünk szép pillanatában íródott, illetve mert történelmünk szép vagy nem szép vagy nagyon csúnya pillanataiban mindig előkerült, hanem attól is klasszikus ez a mű, hogy érvényes volt, érvényes ma, és érvényes is marad. – Tegyük tükörbe Petúrt Biberachhal egy röpke gondolat erejéig! A köpönyegforgatás nagyáriáját produkálta Biberach, s ugyanennél a gondolatnál maradok, csak egy másik megközelítésben...

A történelem alakulásában mindenkor a sunnyogás, az aljasság, a kisszerűség révén szerepet játszó figurák gondolkodásával szemben a történelem tragikus figuráinak a hozzáállását szeretném megmutatni.

Amikor Bánk – az első találkozásukra visszatérő Bánk – Petúrnak azt mondja, hogy hamar beszélj, mondd el itt és most. Petúr erre a következőt válaszolja: „Nem, óh nagyúr! / Mert azt kívánni, hogy megsúgjanak / Mindent az emberek, csak annyi, mint / Abban találni kedvet, hogy ha sok / Irigye, ellensége van: pedig / Mindenkor a legördögebb nadály / A sugdosó maga, – én az nem vagyok; de / Jöjj még az éjjel – itt ha eloszlanak – / Házamhoz.

A jelszónk lészen: „Melinda!” Miről beszélt Biberach, s miről beszélt Petúr? Ugyanarról mind a ketten valamilyen mértékben, de teljesen más erkölcsi formában, egyik magaslatról, a másik mélységből. Ugyanígy megtalálható Melindának, ennek a gyönyörű asszonynak a hozzáállása az Ottóval való találkozás során.

Amikor Ottó térdre veti magát Melinda előtt, és Melinda ezt a dolgot – a Bánk bánnal való összehasonlítással, tükörbe állítással – néhány szóban pozdorjává zúzza: „Midőn kezem’ megkérte, nem rogyott / Ő térdre –! szép se’ volt igen; de egy / Alphonsus, egy Caesar állott előttem. / »Szabad tekéntet, szabad szív, szabad / Szó, kézbe kéz és szembe szem, – minálunk / Így szokta a szerelmes: aki itt / Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.» / Ő mondta ezt, ámító! és bizony / Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.”

Lám, Bánk és Petúr ugyanarról a helyről beszél élete minden helyzetében, függetlenül attól, hogy lánykérés szituációjában van, vagy éppen egy végveszélybe jutott társadalmi politikai helyzetben az épp hazatérő főurat szeretné képbe hozni. Azt jelenti, hogy egy olyanfajta értékrend a sajátjuk, amilyen soha nem lesz a másik emberfajtának, akit a darabban Ottónak vagy Biberachnak hívnak. A jelenünkből hadd ne idézzek neveket! S ha erre választ keresek, akkor az én egyszerű válaszom az: szükség van rájuk is ahhoz, hogy azt a másikat értékelni tudjuk.

Milyen modern dolog: ellenpontozás. Ha ön most színházigazgató lenne, bemutatná-e a Bánk bánt?

 
– Ha újra színházigazgató lennék – amit jelenleg nem kívánok magamnak, 13 évig épp elég volt –, neki mernék veselkedni a Bánk bánnak, de csak akkor, ha olyan művészi javaslatot kapnék, amely nemcsak célul tűzné ki magának, de fel is vállalná azt, hogy ezt a darabot egyszerűen, tisztán színpadra merje állítani. Persze, ezeket mind végig kell gondolni 2010-ben.

                                                                            Illusztráció:

                                                                            Darvay Nagy Adrienne: A MESEBELI SZENTMADÁR 

                                                                                                                c. 1992-ben megjelent könyvéből