„Tegye a kezét a vállamra még egyszer, tanár úr.”

A 2013. június 22-én, életének nyolcvankilencedik évében az öröklétbe távozott

LOHINSZKY LORÁND

érdemes művész

(1924. július 25., Kolozsvár – 2013. június 22., Marosvásárhely)

Tisztelői a Kultúrpalotában felállított ravatalnál róhatják le kegyeletüket június 26-án, szerdán 10.00 és 12.00 óra között.

A gyászszertartásra 15.00 órakor kerül sor a marosvásárhelyi református sírkert cintermében.

Marosvásárhely, 2013.06.24.

 

Nem  vagyok Vásárhelyen. Sem a Kultúrpalotában, sem a református temetőben!  De ma, június 26-án, szerdán igazgatni sem és adminisztrálni sem fogok. Azt teszem, azt kell  tennem, amire a Mester tanított. Igaz ugyan, hogy ez a nap nem kimondottan színpadi, színházi nap lesz az életemben, és még annyira sem a magyar színházi kultúra oltárán való áldozás napja. Tévé-színházi próbám, forgatásom lesz reggeltől estig, itt Bukarestben.

Remélem, Tanár úr, megérti távolmaradásomat.  Nem amolyan csirkefogós kibúvó ez mint hajdanán, hanem valahogyan annak a kívánságának, javaslatának  gyakorlatba ültetése, amelyet alig másfél hónappal ezelőtt a Rómeó és Júlia előadásunk szünetében fogalmazott meg. 

Örvendek annak a viszontlátásnak! Annak, hogy az utóbbi évek hosszú, földrajzi távolság szülte kényszer-hallgatását felváltotta egy rövid, de bensőséges találkozás és azt követően egy pár telefonbeszélgetés, melyek során ismét felvillantotta megszokott varázserejét, szellemiségét és sajátos, egyedi humorát egyaránt. És, önző módon, örvendek annak, hogy májusban ismét színház-, színpad-közelben találkozhattunk, illetve annak a pár mondatnak, amelyben kifejezésre juttatta, hogy – bár meglepte – megörvendeztette, hogy ismét színpadon lát.  

Üröm lett lám, az örömöm: szombaton, amikor belehasított az éjszakába az égi társulat gongszavának híre és ma, amikor közénk áll a színházi szöveg, illetve a kamera, rendező, partnerek.  Mesterségünk szertartásának velejárói hiszen két, külön szertartáson veszünk ma részt. (Én, akárcsak májusban, ismét papot játszom. No nem Lőrinc barátot, miként az utolsó közös fényképeink apropóján, hanem Ciprian pópát.)

 

De távolságok, felekezetek, sőt, maguk a szertartások fölött valahol, de együtt vagyunk. Ma is. Ahogyan történik ez az első év első találkozása óta minden színházi vagy filmes kihívás alkalmával. És ahogyan történni fog, hiszen ha a tanítások illetve a tanítványok mindenkori viszonyulása pótolhatnak valamit a Mester távozása keltette ürességben, ezután még annyira sem lesz olyan színházi pillanat az életemben, amelyet, világokon innen es túl, ne osztanék meg a Tanár Úrral.

 180 éve volt a BÁNK BÁN ősbemutatója

A BÁNK BÁN c. dráma Katona József (1791-1830) halála után három esztendővel kerülhetett először színpadra. Mégpedig 1833. február 15-én Kassán, az író színészbarátjának, Udvarhelyi Miklósnak (1790-1864) a jóvoltából, akinek a végső változatot Katona először felolvasta, s aki a darabot jutalomjátékul választotta. Udvarhelyi az ősbemutatón szerényen Mikhál bán kicsiny szerepét játszotta. De így is „elorozta” az utókor ősbemutatóért járó dicséretét az Ottót megszemélyesítő Egressy Gábor (1808-1866) elől, hiszen kollégája – ugyanebben a szerepében – de csak másfél évvel később tűzetheti műsorra Kolozsváron,  1834. augusztus 30-án.

A színháztörténeti eseményre emlékezve és emlékeztetve idézem fel a blogomon is azt a rádiós beszélgetést, amelyet még hónapokkal a Rádióhoz való kerülésem előtt, 2010 áprilisában készített velem Zsehránszky István a 38 évesen elhunyt Katona József  halálának 180. évfordulóján.

Mit kezdhet a Bánk bánnal egy mai színész és színházigazgató?

– Ez egy olyan, nemzeti ereklyének tekinthető mű, amelyhez mindig körülményeskedően és mindig túlzott körültekintéssel nyúltak hozzá, mind a színházak, mind a színészek, mind a közönség, mind a szakma, mind a kritikusok. Tehát ha ezt valaki 2010-ben elő kívánja venni, akkor óhatatlanul arra kell számítania, hogy bármilyen előadást hozna létre, valaki számára szentségtörést jelentene.

Meg vagyunk szokva már azzal, hogy a színházak a régi szövegekkel szentségtörést produkálnak. A Bánk bánt sem lehet porosan, ahogyan a polcról leszedjük, a világ elé tárni, hanem fel kell nyitnunk, ki kell bontanunk az üzenetét.

– Talán ennek a szövegnek a titka nem a megközelítésekben rejlik. Most nem kellene belemennünk abba, hogyan született ez a dráma, hogy miért pont ezt a drámát vették elő az elmúlt évszázadok során akár búban, akár örömben a színházak, akár 1848-ban, akár a kiegyezés tájékán, miért reagált a mindenkori cenzúra úgy, ahogy reagált.

De úgy gondolom, hogy a történelem járuléka és hozadéka az, ami a hozzá való viszonyulást titokzatossá teszi. Itt van a kutya elásva. Mert maga a dráma nagyon-nagyon érvényesnek tekinthető, nagyon valós, konkrét, tömör és gyönyörű helyzetekkel teli színpadi szöveg. És szerkezetileg is színpadra való. De azt tapasztaljuk, hogy aki ehhez a drámához megpróbált a megszokottnál egy picit másként hozzáállni, és megpróbálta ezt a szöveget az adott kor, az adott színházi nyelv sajátosságaihoz alkalmazni, lett légyen az Vörösmarty Mihály, lett légyen az színháztörténetünk vagy irodalmunk más kiemelkedő alakja, mint például Hevesi Sándor vagy maga Illyés Gyula, iszonyatos ellenérzéseket váltott ki.

S ugyanígy megjárta a Bánk bánnal az, aki külföldön próbálta színre vinni, vagy akár a külföldön színre vitt előadását elhozta magyar nyelvterületre, és itt egyetlen nevet említek: Max Reinhardtot. Vajon miért? Ha beleolvasunk a darabba, látjuk, hogy szereplői érző, szenvedő és elég komoly kihívásokkal szembenéző emberek. Hús-vér emberek! Akkor a színpadon miért nem tekinthetjük azoknak őket?

Említette, hogy a mindenkori cenzúrának baja volt és baja van a Bánk bánnal, és érdekes módon a nézőknek vagy a Bánk bán drukkereinek egy része mintha egy követ fújna a cenzúrával...

– Tanulmányok százai születtek erről. Nemrég egy színháztörténész kollégánk és barátunk, Darvay Nagy Adrienne immár húsz éve íródott esszéjét olvasgattam, és abból is az derül ki, hogy itt egy drámai szövegről és a történelem során óhatatlanul, talán pontosan a szöveg értékei miatt köré rakódott tömjénezésről van szó, s az évszázadok alatt lassan megkövült tömjénfüst teszi ezt a darabot megközelíthetetlenné. Mi nem tudjuk elképzelni a Bánk bánt csak úgy, ahogy a magyar színjátszás kezdetén képzelték. Nem értem, miért.

Hasonló dolog történik gyakran Az ember tragédiájával is. Csíkszeredában láttam ezelőtt tíz évvel egy izgalmas előadását, amit Gavril Pinte rendezett. Ő egy új szem, olyan, akit nem befolyásolt Az ember tragédiája előadásának a hagyománya, a köréje rakódott tömérdek fixáció. Meglátott a műben és elénk tárt olyan dolgokat, hogy elállt tőle a lélegzetünk.

– Óhatatlanul a frigyláda-komplexusra gondolok: aki a frigyládához hozzányúl, az halálnak halálával hal meg. Ha színészszemmel nézzük a Bánk bánt, rájövünk, hogy a mű születése óta a magyar színháztörténet legkiemelkedőbb alakjainak jelentett mindenkori kihívást, és bizony nagyon sokak számára jelentett hangzatos vagy kevésbé hangzatos bukást. Amikor színjátszásunk hajnalán ez a darab megíródott, mindenképp a nézőt célozta, és akkor a színfalhasogató deklamálással, a széles gesztusokkal, a tablószerű beállításokkal ez talán sikerült is.

Ez később már olyan nemzeti színházstílussá vált...

– De ha megnézzük a darab színházi története során készült litográfiákat, majd később fotográfiákat, aztán a mozgó képsorokat, s egymás mellé állítjuk azokat, kiderül, hogy a Bánk bán színrevitelei – tisztelet a kevés kivételnek - szinte a mai napig ugyanazokat a tablószerű, hatalmas beállításokat tartalmazzák, mint színjátszásunk hajnalán.

Mint E. Kovács Gyula vagy az első Bánkok esetében, akár Bartha Jánosról vagy Egressy Gáborról beszélünk, szinte ugyanazt látjuk. Erre kell megtalálni nem is a magyarázatot, hanem a megoldást, és akkor talán sikerül a Bánk bánt nekünk, magyaroknak úgy színpadra vinni és megmutatni a közönség, illetve a szakma számára, hogy a mű valós lényegét, a maga értékeit mutassa, és nem az értékek mögé, fölé, köré sorakoztatott mindenféle prekoncepciót vagy elvárást.

Másik érdekessége ennek a műnek az, hogy irodalmunk nagyjai is rengeteget foglalkoztak vele. Nagyon érdekesek például Vörösmarty vélekedései, kritikái és elemzései erről a műről, illetve a színészek játékáról. Például Egressy alakítása kapcsán Vörösmarty azt írja: „helyenként – amikor a pártütőket és Petúrt lecsillapítja, vagy amikor a királynénak szemrehányásokat tesz – jó, máshol – kivált indulatkitöréseiben – érthetetlen vagy egy kissé túlzó”.

Bánk hosszú replikái gyönyörű, tiszta szövegek. Ezeket ha belső monológként, őszintén mondja a színész – és mondhatja nyugodtan őszintén –, mai beszédként, modern szövegként hatnak.

Igen ám, de valamiért – és beszélgetésünk erre keres választ vagy ennek okát kutatja – nem így mondják. Miért nem így mondják, miért nem így mondták az elmúlt évtizedek, évszázadok során? És nem biztos, hogy megtaláljuk a választ.

  – Egyrészt válasz lehet az, hogy az előadóknak állandóan védekezniük kellett a cenzúrával szemben. S a cenzúra nagyon könnyen elfogadta a hagyományos színfalhasogatást, azonban ha egy őszinte szó elhangzott, rögtön felemelte a fejét. Most már ez a világ nincs, tehát felejtsük el azokat a védekező gesztusokat, amelyeket színész, színház, irodalomtörténész, mindenki kellett hogy tegyen azért, hogy egyetlen igaz szó is valahogy becsússzon a szövegbe.

Én úgy látom, hogy a Bánk bán nemcsak az önkényuralom ideje alatt vezette a cenzúra tilalomlistáját, hanem mindig-mindig valami hatalmas, fontos eseményhez kötötték...

Van másféle cenzúra is, a polgári magatartásé, a filiszterségé, a felekezeteké. Ezek fölött át kell lépni, ha valami igazit, valami őszintét akarunk. Ez a művész dolga szerintem.

– De ha ott van a művészek körül a frigyláda-átok, akkor nem fogják tudni átlépni, pedig a darabban minden lehetőség megvan rá. Nézzük meg Biberachot közelebbről! Biberach mindenkor, mindenütt jelen lévő embertípus. Ennek a figurának a jelenléte is azt igazolja, hogy a Bánk bán hús-vér embereket felvonultató színpadi mű. Tehát ez a köpönyegforgató fickó...

...egy az egyben mai.

– Mindenkori. Pont úgy, mint ahogyan a shakespeare-i figurák érvényesek voltak a maguk korában, és érvényesek most is. Nemcsak attól klasszikus szerintem a Bánk bán, mert történelmünk szép pillanatában íródott, illetve mert történelmünk szép vagy nem szép vagy nagyon csúnya pillanataiban mindig előkerült, hanem attól is klasszikus ez a mű, hogy érvényes volt, érvényes ma, és érvényes is marad. – Tegyük tükörbe Petúrt Biberachhal egy röpke gondolat erejéig! A köpönyegforgatás nagyáriáját produkálta Biberach, s ugyanennél a gondolatnál maradok, csak egy másik megközelítésben...

A történelem alakulásában mindenkor a sunnyogás, az aljasság, a kisszerűség révén szerepet játszó figurák gondolkodásával szemben a történelem tragikus figuráinak a hozzáállását szeretném megmutatni.

Amikor Bánk – az első találkozásukra visszatérő Bánk – Petúrnak azt mondja, hogy hamar beszélj, mondd el itt és most. Petúr erre a következőt válaszolja: „Nem, óh nagyúr! / Mert azt kívánni, hogy megsúgjanak / Mindent az emberek, csak annyi, mint / Abban találni kedvet, hogy ha sok / Irigye, ellensége van: pedig / Mindenkor a legördögebb nadály / A sugdosó maga, – én az nem vagyok; de / Jöjj még az éjjel – itt ha eloszlanak – / Házamhoz.

A jelszónk lészen: „Melinda!” Miről beszélt Biberach, s miről beszélt Petúr? Ugyanarról mind a ketten valamilyen mértékben, de teljesen más erkölcsi formában, egyik magaslatról, a másik mélységből. Ugyanígy megtalálható Melindának, ennek a gyönyörű asszonynak a hozzáállása az Ottóval való találkozás során.

Amikor Ottó térdre veti magát Melinda előtt, és Melinda ezt a dolgot – a Bánk bánnal való összehasonlítással, tükörbe állítással – néhány szóban pozdorjává zúzza: „Midőn kezem’ megkérte, nem rogyott / Ő térdre –! szép se’ volt igen; de egy / Alphonsus, egy Caesar állott előttem. / »Szabad tekéntet, szabad szív, szabad / Szó, kézbe kéz és szembe szem, – minálunk / Így szokta a szerelmes: aki itt / Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.» / Ő mondta ezt, ámító! és bizony / Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.”

Lám, Bánk és Petúr ugyanarról a helyről beszél élete minden helyzetében, függetlenül attól, hogy lánykérés szituációjában van, vagy éppen egy végveszélybe jutott társadalmi politikai helyzetben az épp hazatérő főurat szeretné képbe hozni. Azt jelenti, hogy egy olyanfajta értékrend a sajátjuk, amilyen soha nem lesz a másik emberfajtának, akit a darabban Ottónak vagy Biberachnak hívnak. A jelenünkből hadd ne idézzek neveket! S ha erre választ keresek, akkor az én egyszerű válaszom az: szükség van rájuk is ahhoz, hogy azt a másikat értékelni tudjuk.

Milyen modern dolog: ellenpontozás. Ha ön most színházigazgató lenne, bemutatná-e a Bánk bánt?

 
– Ha újra színházigazgató lennék – amit jelenleg nem kívánok magamnak, 13 évig épp elég volt –, neki mernék veselkedni a Bánk bánnak, de csak akkor, ha olyan művészi javaslatot kapnék, amely nemcsak célul tűzné ki magának, de fel is vállalná azt, hogy ezt a darabot egyszerűen, tisztán színpadra merje állítani. Persze, ezeket mind végig kell gondolni 2010-ben.

                                                                            Illusztráció:

                                                                            Darvay Nagy Adrienne: A MESEBELI SZENTMADÁR 

                                                                                                                c. 1992-ben megjelent könyvéből

pacta sunt servanda!

Prin Ordonanta Guvernului nr. 13 din 23 august 2012, cu privire la rectificarea bugetului de stat pe anul in curs, Radioul Public a primit finantarea necesara si suficienta pentru serviciile de radiocomunicatii pentru acest exercitiu financiar.

"... gestul domnului Demeter nu a ramas fara ecou..."

Ovidiu MICULESCU
PDG Radio Romania

évfordulók, határkövek... 2012-1987=25; 2012-1992=20 aniversări, pietre de hotar...

A FEKETE HERCEG

(Le Duc maure)

Éppen ma 20 esztendeje annak, hogy a frissen diplomázott Demeter András 1992. szeptember 7-én, Marosvásárhelyen vonatra szállt, elutazott Temesvárra, leszerződött a Csiky Gergely Színházhoz, és elkezdte legelső színházi évadját mint hivatásos színművész…

Egy évvel korábban, franciaországi tanulmányútja során, még főiskolásként, meglátogatta az idén 155 éve elhunyt Alfred de Musset (1810-1857) sírját is a párizsi Père Lachaise temetőben. A nagyromantikus drámaíró, aki a kiábrándult, eszményeit vesztett nemzedék világnézetét, „a század betegségét” saját zaklatott lelkében hordozta, főként a költőnél jó pár évvel idősebb Georges Sand-nal folytatott viharos szerelmének történetével; illetve e szenvedélyes viszony egyik gyümölcsével, 24 éves korában írt hosszú és szövevényes Lorenzacciójával vonult be az irodalomtörténetbe. Musset a dráma bemutatóját nem érhette meg. Önvallomását, amelyet ugyanúgy végletes meghasonlottság és érzelmi idealizmus, vad szeretetvágy és cinizmus tragikus kettőssége jellemez, mint szerzőjének személyiségét, csupán halála után majd negyven évvel, 1896-ban vitte színre a világhíres tragika, Sarah Bernhardt. A francia színháztörténet egyik legemblematikusabb előadásának címszereplője azonban Gérard Philipe volt: az ő neve fémjelezte azt a 60 évvel ezelőtti produkciót, amelyet az  Avignoni Fesztivál keretében Jean Vilar rendezett. A Musset sírjánál tisztelgő színészjelölt 1991-ben aligha gondolhatta, hogy 20 év múlva, amikor Bukarestben Franciaország Művészeti és Irodalmi Érdemrendjének Tiszti fokozatával tüntetik majd ki, róla szóló laudációjában a francia nagykövet összehasonlításképpen az 1952-es Lorenzaccio-ra fog hivatkozni.

De az a 22 éves ösztöndíjas magyar diák nem csupán arról nem álmodhatott Párizsban, hogy mi lesz vele két évtized múltán, valójában azt sem sejtette, hogy mit tesz két év múlva… Hogyan is juthatott volna eszébe akkor Demeter Andrásnak, hogy végzett színészként, önszántából éppen a legszórványabb szórványvidékre, a megszüntetés veszélyével küszködő temesvári magyar színházhoz fog szerződni; és ő lesz az, akit, egy évvel az után, hogy első hivatásos évadját befejezte, 24 évesen, mint a mindenkori európai színházművészet legfiatalabb állami menedzserigazgatóját – Romániában pályázat útján először  - kineveznek a Csiky Gergely Színház élére! Tetejébe képes lesz a haldokló nemzetiségi teátrumból – a multikulturalitást előnyére fordítva – ragyogó fiatal társulattal rendelkező, nemzetközi hírű színházi műhelyt kreálni. S ennek a csodába illő változásnak egyik mérföldköve éppen a Lorenzaccio országos premiere 1998-ban. Igaz, hogy 17 hónapba és sok áldozatba kerül, mire bemutathatják a bánsági magyar állandó társulat megalapításának jubileumán. Ám a 45 éves temesvári teátrum történetének legnagyobb vállalkozása egyúttal az 1989 utáni budapesti színházi élet addigi leghangosabb sikerű határon túli magyar nagyszínpadi vendégjátéka is. Annak ellenére, hogy az alaposan elhúzódó próbafolyamat miatt, a színház 29 éves direktora a jól előkészített magyarországi turné utolsó felvonását már az ECUMEST kultúrmenedzser szakos hallgatójaként, Dijonból kénytelen levezényelni. (Persze, remek munkatársi gárdával nem nehéz.) A produkciónak több külföldi fesztivál-részvétel mellett, Bukarestben is igen pozitív a fogadtatása.

A Lorenzaccio c. tragédia 1537-ben játszódik. A történelmi tények alapján Michelangelo már elhagyta imádott Firenzéjét, a köztársaságiak rettegnek. A város ura ugyanis az ifjú, vérengző „fattyú”, Alessandro di Medici. Hivatalosan Lorenzo di Medici egy nápolyi arab rabszolganőtől született szerelemgyereke, valójában talán a későbbi VII. Klementin pápa természetes fia. Mindenesetre Firenze hercege a korabeli ábrázolások szerint mór édesanyjának sötét bőrszínét örökölte. 26 évet élt, nála két évvel fiatalabb kegyenc rokona, Lorenzo di Medici - akit a nép csak „Lorenzaccio”-nak csúfolt – otthonában, vagy saját kezűleg, vagy egy bérgyilkos segítségével meggyilkolta. A merénylet nem hozott változást a politikai életbe…

A Victor Ioan Frunză – Adriana Grand művész-páros nevével fémjelzett, látványban, örökérvényű metaforákban, mindenekelőtt pedig dekadens szenvedélyben tobzódó látomás grandiózus pompateremtése, a színpadi manierizmus dekorativitása, a felfokozott teatralitás, továbbá a kiszólások, elemelések, az (ön)ironikus színpadi elemek a Musset-darab nyomán a reményvesztett nyolcvankilences nemzedék, vagyis a romániai fiatalság jó részének kiábrándulását közvetítette, éppen „a decemberi forradalom bölcsőjeként” számon tartott Temesváron. A címszereppel egyenrangú „Le Duc” halálosan szép, már-már „ördögi hajas baba”. Álarcok, pazar jelmezek és túlzóan artisztikus „idegenség” jellemzi még a beszédmodorát is. A nép szemében a gyűlölt diktátor féktelenül orgiázó zsarnok, aki minden hagyományt és asszonyt meggyaláz. A gátlástalanság szélsőségesen túlzó megtestesüléseként sajátos játékstílusban „hörgi végig” a sorsát. Azonban Demeter András „Alessandro de Medici”-je nem csupán a „született Rossz” önmaga végzetét magában hordozó romantikus szerepmagatartását demonstrálta. A színész hangváltásokkal, váratlan gesztusokkal, egy-egy tekintettel felvillantotta az elkényeztetett, tobzódó aranyifjú rejtett, fájóan emberi vonásait is. Valós érzelmeit, kiábrándultságát, „hamleti” provokációinak gyökerét, valamint  őszinte szeretetét a morálisan ingatag „fűzfapoéta” címszereplő iránt. S András megszemélyesítésében, a fekete herceg gyermeki naivitással bízik meg szőke, lányosan gyámoltalannak gondolt, igazából mérhetetlenül jellemtelen „barátjában”, aki hiúságból, irigységből tudatosan, cinikus módon vezeti őt félre, hogy végül a fekete Alessandro, mint „fehér démon” váljék a végzetesen amorális Lorenzaccio valódi áldozatává.

Kétségkívül, Demeter András színművészi karrierjének és menedzserigazgatói pályafutásának egyaránt egyik fordulópontja Alessandro de Medici megformálása és a temesvári Lorenzaccio előadás felvállalása minden kockázatával együtt. Tavaly ennek jelentőségére utalt a francia nagykövet is az őszinte megbecsülésről tanúbizonyságot tévő kitüntetés átadásakor.

(Részlet egy készülő könyvből)

Darvay Nagy Adrienne

DUCELE NEGRU
(Le Duc Maure)

Astăzi se împlinesc 20 de ani de când proaspăt licenţiatul András Demeter se urcă în tren la Târgu Mureş pentru a merge la Timişoara unde se angajează la Teatrul Csiky Gergely şi  începe prima sa stagiune teatrală ca actor profesionist..

Cu un an înainte, în timpul călătoriei de studii în Franţa, încă student fiind, vizitează la Père Lachaise la Paris mormântul lui Alfred de Musset (1810 - 1857), decedat în urmă cu 155 de ani. Marele dramaturg romantic, ce purta în sufletul său tulburat acel "mal du siècle", adică viziunea unei generaţii deziluzionate şi văduvite de idealuri, şi-a făcut intrarea în istoria literaturii în mod special prin povestea iubirii sale furtunoase cu mult mai vârstnica George Sand, respectiv cu unul din fructele acestei relaţii pasionale şi anume lungul şi întortocheatul Lorenzaccio, pe care l-a scris la 24 de ani. Musset nu a mai apucat premiera dramei. Confesiunea sinelui său, caracterizată - la fel ca şi autorul ei - de sfâşierea tragică între nevroza extremă şi idealism afectiv, între nevoia sălbatică de iubire şi cinism, a fost adusă pe scenă doar patruzeci de ani după moartea sa, în 1896, de către renumita tragediană Sarah Bernhardt. Dar actorul principal al uneia din cele mai emblematice reprezentaţii din istoria teatrului francez a fost Gérard Philipe: numele său marchează producţia regizată în urmă cu 60 de ani  de Jean Vilar în cadrul Festivalului de la Avignon. Viitorul actor ce îşi prezenta omagiul în faţa mormântului lui Musset în 1991 greu şi-ar fi putut imagina că peste 20 de ani, când i se va conferi la Bucureşti gradul de ofiţer al Ordinului Francez al Artelor şi Literelor, ambasadorul francez în textul său de laudatio se va referi, prin comparaţie, la acel Lorenzaccio din 1952.

Dar tânărul student bursier maghiar nu  ar fi putut nici măcar să viseze ce se va întâmpla cu el peste două decenii, şi nici chiar să bănuiască ce va face peste doi ani...Cum i-ar fi putut trece prin minte lui Demeter András că, în calitate de actor licenţiat,  se va angaja de bunăvoie la teatrul maghiar din Timişoara, aflat în pragul desfiinţării, în cea mai împrăştiată diaspora; că, la un an după încheierea primei stagiuni profesionale, el va fi  numit în fruntea Teatrului Csiky Gergely, la numai 24 de ani, devenind astfel cel mai tânăr director de teatru de stat din Europa tuturor timpurilor - în baza unui concurs, organizat  pentru prima dată în România pentru un astfel de post! În plus, el va fi în stare să facă din muribundul teatru minoritar - transformând multiculturalitatea în avantaj - un atelier teatral cu renume peste hotare, cu o trupă tânără si talentată. Una din pietrele de hotar ale acestei schimbări de ordinul minunilor este chiar premiera naţională din 1998 a piesei Lorenzaccio. E drept, a fost un efort de 17 luni şi a fost nevoie de multe sacrificii pentru a putea prezenta acest spectacol la jubileul înfiinţării companiei teatrale permanente a maghiarilor din Banat. 

 Dar cea mai mare provocare din istoria teatrului timişorean, ce tocmai împlinise 45 de ani, a fost în acelaşi timp şi spectacolul cu cel mai răsunător succes dintre toate  spectacolele maghiare de scena mare din afara graniţelor Ungariei, invitate la Budapesta după 1989 până în acel moment (pe scena budapestană). 

Şi aceasta  în ciuda faptului că - datorită prelungirii repetiţiilor - directorul de teatru de 29 de ani e nevoit  să dirijeze de la Dijon - în calitate de student în mangement cultural ECUMEST -  ultimul act al  turneului  în Ungaria,  bine pregătit de altfel. 

(Desigur, cu o echipă bună de colaboratori, nu a fost greu). Producţia are ecouri deosebit de pozitive atât la diverse festivaluri din străinătate, cât şi la Bucureşti.

Tragedia Lorenzaccio se petrece în 1537. Conform datelor istorice, Michelangelo părăsise deja multiubita Florenţă, iar republicanii erau îngroziţi. Asta pentru că stăpânul oraşului este tânărul şi sângerosul "bastard" Alessandro de Medici. Oficial, el este copilul din dragoste al lui Lorenzo de Medici şi al unei sclave arabe din Napoli, în realitate se pare că este copilul natural al viitorului papă Clement al VII-lea. În orice caz, ducele Florenţei, aşa cum apare el în reprezentările epocii, a moştenit pielea întunecată a mamei sale. A trăit 26 de ani, fiind omorât în propria casă de către ruda sa favorită, mai tânără cu doi ani, Lorenzo de Medici, pe care poporul îl poreclise "Lorenzaccio", sau de către un ucigaş plătit de către acesta. Atentatul nu a adus schimbări în viaţa politică...

Crearea unei viziuni măreţe a strălucitorului, saturată de spectaculos şi metafore eterne, dar mai ales de pasiune decadentă, marcată de numele perechii de artişti Victor Ioan Frunză - Adriana Grand, decorativismul manierismului scenic, teatralitatea exacerbată, aluziile  şi trimiterile, elementele scenice (auto)ironice transmiteau - pe urmele piesei lui Musset - dezamăgirea generaţiei '89, adică o bună parte a tineretului român, şi asta  chiar în  Timişoara, oraş considerat a  fi "leagănul revoluţiei din decembrie"."Le Duc'' este pe picior de egalitate cu rolul titular, fiind de o frumuseţe mortală, aproape o "păpuşă diavolească". Măştile, costumaţia opulentă şi o "stranietate" artistică îi caracterizează până şi modul de a vorbi. În ochii mulţimii urâtul dictator este un tiran orgiac, care terfeleşte orice tradiţie şi orice femeie. Îşi trăieşte  "până la ultima suflare" destinul ca o întrupare exacerbată a depravării. "Alessandro de Medici " al lui András Demeter demonstrează nu numai interpretarea scenică romantică a  "Răului înnăscut", care îşi poartă în sinea sa destinul. Actorul, prin schimbări de ton, prin gesturi neaşteptate, prin câte o privire, aruncă o lumină fulgurantă şi asupra trăsăturilor ascunse,  dureros de umane ale răsfăţatului şi chefliului  fante. 

Asupra trăirilor sale autentice, a dezamăgirii, asupra rădăcinilor provocărilor "hamletiene", precum şi a iubirii sale sincere faţă de stihuitorul din rolul titular. În interpretarea lui András, prinţul negru  se încrede cu naivitate copilărească în "prietenul" blond, pe care îl crede  de o neajutorare feciorelnică, dar care  în realitate este de o lipsă de caracter fără limite, şi care, din vanitate şi invidie, în mod conştient şi cinic îl induce în eroare, astfel încât negrul Alessandro va ajunge adevărata victimă, ca "demon alb", a unui Lorenzaccio tragic de amoral.
Fără îndoială, una din pietrele de hotar atât ale carierei artistice a lui András Demeter cât şi ale  performanţei sale manageriale o reprezintă întruchiparea rolului Alessandro de Medici şi asumarea spectacolului timişorean Lorenzaccio cu toate riscurile sale. Anul trecut ambasadorul francez făcea referire la importanţa acestui fapt cu ocazia înmânării distincţiei ce face dovada unei aprecieri sincere.

(fragment dintr-un volum în pregătire)
                                                                                                                               Adrienne Darvay Nagy