25 iun. 2010
unu' arunca o piatra in lac, si zece... o arunca mai departe
În urmă cu trei ani, proaspăt numit secretar de stat la Ministerul Culturii şi Cultelor, am făcut o conferinţă de presă (şi un comunicat, redat alături), ca răspuns la un articol deloc onorabil, care, fără nicio documentare, fără banala verificare a surselor, reproducea nişte inepţii viscerale, emise de către o minte rătăcitoare. În vâltoarea diferitelor interese, iată că unii “profesionişti” reiau acelaşi discurs calomnios, cu aceeaşi superficialitate a documentării sau, cu voită ignoranţă. Din păcate, în ambele circumstante, in detrimentul adevărului. Dar ce contează adevărul? Vorba lui don Basilio: „Calomniez, calomniez, il en restera toujours quelque chose!”
22 dec. 2009
În-fidelitate
Au trecut 4 ani. Patru ani de când am acceptat o provocare, o provocare profesională, care ea însăşi îmi sfida provocator propria-mi profesie. Dacă a face administraţie de stat în domeniul culturii, la nivelul fabricii de cultură, a însemnat fără doar şi poate o şansă în hăţişul sistemului legislativ aplicabil, cu siguranţă aceasta nu a însemnat o mare şansă dată profesiei mele, ba din contră. Căci Thalia fiind o iubită posesivă şi răzbunătoare, nu s-a resemnat a fi un bibelou de porţelan, uitat într-un colţ pe etajeră spre a fi regăsit peste ani. Existenţa sa efemeră avea să-mi chinuie întoarcerea. Nu regret timpul scurs în travaliul încercării de a crea un sistem funcţional, dar amnezia scenei mi-a prisosit mult peste măsură. Între 36 si 40 ani, o astfel de pauză e o aripă frântă în plin zbor. Reîntoarcerea a însemnat aproape reluarea cursurilor de zbor… de acum două decenii...
Un nou abandon, chiar şi pentru o perioadă mai scurtă, nu ştiu dacă va mai aduce o cale de întoarcere, căci cu înaintarea timpului meu, zeiţa se lasă tot mai greu înduplecată, plus că joci, nu joci, vremea unor roluri trece...
Au trecut deja patru ani... la asta mă gândeam în timp ce prietenul meu Pavel Bartoş îmi făcea Laudatio invitat de Daniel Iordăchioaie, gazda sesiunii de autografe de după spectacolul Romeo şi Julieta de sâmbătă... Şi vorbele lui, invocând momentele-mi şi meritele-mi actoriceşti, m-au întristat.
Un nou abandon, chiar şi pentru o perioadă mai scurtă, nu ştiu dacă va mai aduce o cale de întoarcere, căci cu înaintarea timpului meu, zeiţa se lasă tot mai greu înduplecată, plus că joci, nu joci, vremea unor roluri trece...
Au trecut deja patru ani... la asta mă gândeam în timp ce prietenul meu Pavel Bartoş îmi făcea Laudatio invitat de Daniel Iordăchioaie, gazda sesiunii de autografe de după spectacolul Romeo şi Julieta de sâmbătă... Şi vorbele lui, invocând momentele-mi şi meritele-mi actoriceşti, m-au întristat.
11 mai 2009
Confesiuni Părinte(lui) Lorenzo
A trecut şi premiera, sau premierele, în (aproape) toate combinaţiile de distribuţie posibile, într-un şir de emoţii şi de întâlniri noi şi totuşi familiare. Am sentimentul unui început perpetuu, rolul Părintelui Lorenzo fiindu-mi în acelaşi timp provocare şi statornică certitudine, un gust al lucrului încheiat dar într-o veşnică transformare. Mereu ofertant, nu atât prin partitura actoricească cât mai ales prin cea muzicală. De parcă, dincolo de emisia sunetului ar mai fi ceva, de necuprins şi de căutare, care de la un spectacol la altul poate lua forme diferite, asemeni lichidului plimbat prin mai multe recipiente. Împlinirea e repede lăsată în urmă de nevoia şi curiozitatea de a vedea ce e după, ce e mai încolo, ce va deveni, ce forme va lua… îmi alunecă gândul spre Dorina Crişan („măritată”) Rusu, care, draga de ea, se încăpăţâna, mai abitir ca mine, în modelarea aluatului nedospit al vocii mele. Acum cred ca ar zâmbi şăgalnic, ştiind ea, doar ea pe vremea aceea, de ce încrâncenarea ei avea un rost…
I-aş spune împlinire senzaţiei care mă încearcă dar, cum n-am încă sentimentul finitului, nu-mi pot da acest răgaz al satisfacţiei. Doar al mulţumirii, şi de asta sunt foarte sigur, că a meritat. A meritat, chiar şi răbdarea stoică a celor de acasă, de la cea profund interogativă a animalelor neglijate în tabieturile lor tandre, la cea vindicativo-încurajatoare a Laurei, resemnat-exasperată de vocalizele mele matinale. Oricum fără a fi ancorat în aceste sinapse nu aş fi reuşit să-mi parcurg tihnit partitura frământărilor mele. Şi, la fel de sigur, fără plasa de circ întinsă sub mine de colegii, mai încrezători uneori decât cel care se arunca în gol, spre un La bemol al curajului. Sau al inconştienţei asumate.
23 feb. 2009
Valmont
Heiner Müller: KVARTETT
(Temesvári Csepűrágó Alapítvány, a Kolozsvári Magyar Színház, a bukaresti Teatrul Nottara és Teatrul Tineretului Metropolis koprodukciója. R.: Tompa Gábor - 2006)
„Színészileg a ’nagy idők’ legjobb formáját mutató Demeter András kihasználja a hozzá szinte kesztyűként idomuló szerep előnyeit: drámai töltetű Valmont-t alakít, s miközben csontig hatol a dolgok mélyére, könyörtelenül letarolja a külszínt, lekaparva a látszat minden mázát és zománcát.”
Petru Vasile Tomoiaga – COTIDIANUL TIMISOARA
Demeter András Valmont-ja kiégett, leharcolta az élet, és/vagy a nők. Beklaffog strandpapucsban, lódenkabátban, műanyagszatyorral, arca borostás, haja csapzottan lóg. Nazálisan, modorosan beszél, felzabálja a rántottát. Csokros, magasított sarkú cipőt vesz, ettől tartást kap. De az első benyomás olyan erős, annyira nehezen feledhető, hogy hitelteleníti a néhány perccel későbbi önelégült férfit. A hódító megpróbálja beleélni magát áldozata helyzetébe. Madame de Tourvelként női ruhát vesz, parókát kap, hogy királynővé váljon. Még kisujját is eltartja. Szép a merev póz, de élettelen kép.
Papp Tímea – A Hét
(Temesvári Csepűrágó Alapítvány, a Kolozsvári Magyar Színház, a bukaresti Teatrul Nottara és Teatrul Tineretului Metropolis koprodukciója. R.: Tompa Gábor - 2006)
„Színészileg a ’nagy idők’ legjobb formáját mutató Demeter András kihasználja a hozzá szinte kesztyűként idomuló szerep előnyeit: drámai töltetű Valmont-t alakít, s miközben csontig hatol a dolgok mélyére, könyörtelenül letarolja a külszínt, lekaparva a látszat minden mázát és zománcát.”
Petru Vasile Tomoiaga – COTIDIANUL TIMISOARA
Demeter András Valmont-ja kiégett, leharcolta az élet, és/vagy a nők. Beklaffog strandpapucsban, lódenkabátban, műanyagszatyorral, arca borostás, haja csapzottan lóg. Nazálisan, modorosan beszél, felzabálja a rántottát. Csokros, magasított sarkú cipőt vesz, ettől tartást kap. De az első benyomás olyan erős, annyira nehezen feledhető, hogy hitelteleníti a néhány perccel későbbi önelégült férfit. A hódító megpróbálja beleélni magát áldozata helyzetébe. Madame de Tourvelként női ruhát vesz, parókát kap, hogy királynővé váljon. Még kisujját is eltartja. Szép a merev póz, de élettelen kép.
Papp Tímea – A Hét
Lojkó Zobár
A CIGÁNYTÁBOR (az égbe megy)
(R. Beatrice Rancea)
„…és mellettük egy igazán temperamentumos magyar Zobár, Demeter András. A színész igazi kihívásnak tekinti a szerepét: magyarul beszél, cigányul énekel.
Demeter András színész-rendező a leges-legfiatalabb színigazgatóként vált ismertté, és 12 évig vezette a temesvári teátrumot. 1992-ben diplomázott az utolsó olyan színészosztályban, ahová összesen hárman jártak. A marosvásárhelyi színművészeti intézetből egyenesen a bánsági magyar színházhoz szerződött, ahol húszévesen máris szembekerült az úttörőknek kijáró forró helyzetekkel. 1993-ban, 24 éves korában – ráadásul Romániában pályázat útján elsőként – kinevezték a Csiky Gergely Színház élére. Ám nem elégedett meg annyival, hogy csupán megmentse a megszűnés veszélyével fenyegetett kisebbségi magyar társulatot, hanem egy olyan városban, ahol legalább négy nemzetiség él együtt, a multikulturális hagyományokat előnnyé fordítva nemzetközi hírű színpadi műhelyt kívánt teremteni. Stúdiót építtet, bábszínházat alapít, a román és magyar fővárosba jelentős vendégjátékokat szervez, megalapítja a Csepűrágó Ünnepet.
A színész Demeter András is jelentős színháztörténeti eseményekben vett részt. Például ő az egyetlen diplomás romániai színész, aki Budapesten, az új Nemzeti Színház nyitóelőadásában, Az ember tragédiájában játszott. Rendezőként három előadást jegyez.”
’ Andras Demeter a „Satra"-val Konstancán’ - Cuget liber
Temesvári Csiky Gergely Állami Színház – 2004
Demeter András Lojkó Zobár szerepében eddigi pályája egyik legjobb alakítását nyújtja. A lobbanékony, vakmerő, öntörvényű cigányvezér szélsőségesen romantikus alakját látványosan jeleníti meg. Raddával alkotott párosa nemcsak két függetlenségre vágyó, de a szenvedélyes szerelemtől letepert fiatal tragédiáját tudja hitelessé tenni, hanem a férfi és nõ örök küzdelmét is. Több mint figyelemreméltó Magyari Etelka Rozikának, Zobár húgának szerepében.
Nyugati Jelen
’SATRA’ Teatrul National Constanta – 2006
„Demeter András (Zobar) nagy tehetségű művész, temperamentumos és varázslatos, már első megjelenésekor lenyűgöz. (Amit eddig nem tudtunk róla az, hogy a Temesvári Állami Magyar Színháztól jött, ugyanis tökéletesen játszik román nyelven is.) Izgalmas alakítása – mely olykor fölényes, máskor zaklatott, de anélkül, hogy akár egy pillanatig is átlépné a határt – emlékezetes marad."
Marinela Tepus – Teatrul Azi
(R. Beatrice Rancea)
„…és mellettük egy igazán temperamentumos magyar Zobár, Demeter András. A színész igazi kihívásnak tekinti a szerepét: magyarul beszél, cigányul énekel.
Demeter András színész-rendező a leges-legfiatalabb színigazgatóként vált ismertté, és 12 évig vezette a temesvári teátrumot. 1992-ben diplomázott az utolsó olyan színészosztályban, ahová összesen hárman jártak. A marosvásárhelyi színművészeti intézetből egyenesen a bánsági magyar színházhoz szerződött, ahol húszévesen máris szembekerült az úttörőknek kijáró forró helyzetekkel. 1993-ban, 24 éves korában – ráadásul Romániában pályázat útján elsőként – kinevezték a Csiky Gergely Színház élére. Ám nem elégedett meg annyival, hogy csupán megmentse a megszűnés veszélyével fenyegetett kisebbségi magyar társulatot, hanem egy olyan városban, ahol legalább négy nemzetiség él együtt, a multikulturális hagyományokat előnnyé fordítva nemzetközi hírű színpadi műhelyt kívánt teremteni. Stúdiót építtet, bábszínházat alapít, a román és magyar fővárosba jelentős vendégjátékokat szervez, megalapítja a Csepűrágó Ünnepet.
A színész Demeter András is jelentős színháztörténeti eseményekben vett részt. Például ő az egyetlen diplomás romániai színész, aki Budapesten, az új Nemzeti Színház nyitóelőadásában, Az ember tragédiájában játszott. Rendezőként három előadást jegyez.”
’ Andras Demeter a „Satra"-val Konstancán’ - Cuget liber
Temesvári Csiky Gergely Állami Színház – 2004
Demeter András Lojkó Zobár szerepében eddigi pályája egyik legjobb alakítását nyújtja. A lobbanékony, vakmerő, öntörvényű cigányvezér szélsőségesen romantikus alakját látványosan jeleníti meg. Raddával alkotott párosa nemcsak két függetlenségre vágyó, de a szenvedélyes szerelemtől letepert fiatal tragédiáját tudja hitelessé tenni, hanem a férfi és nõ örök küzdelmét is. Több mint figyelemreméltó Magyari Etelka Rozikának, Zobár húgának szerepében.
Nyugati Jelen
’SATRA’ Teatrul National Constanta – 2006
„Demeter András (Zobar) nagy tehetségű művész, temperamentumos és varázslatos, már első megjelenésekor lenyűgöz. (Amit eddig nem tudtunk róla az, hogy a Temesvári Állami Magyar Színháztól jött, ugyanis tökéletesen játszik román nyelven is.) Izgalmas alakítása – mely olykor fölényes, máskor zaklatott, de anélkül, hogy akár egy pillanatig is átlépné a határt – emlékezetes marad."
Marinela Tepus – Teatrul Azi
Faust
Grabbe: DON JUAN ÉS FAUST (Temesvári Csiky Gergely Állami Színház. R: Alexander Hausvater - 2005.)
Már az is bizarr, ahogyan a német drámaíró – hosszú, nem is túl jó dramaturgiájú, szinte alig játszott művében – „összehozta" és megharcoltatta az európai kultúrmitológia két fő szereplőjét, a mindenséget megismerni vágyó és azt birtokba venni kívánó Faustot (Demeter András) és a csábító, érzéki örömök számára élő Don Juant (Balázs Attila). Ám az ellentét csak látszólagos, hiszen a két férfit az önzés, az aktivitás és a szabadságvágy táplálja. Alexander Hausvaternél két ketrecbe zárt, csupasz, hímnemű egyed, két kísérleti alany találkozik. Egyikőjük Rodin Gondolkodójának pózában ül, a másik majd szétveti a rácsokat és artikulálatlan hangokat ad ki. Biológiai kódjaikat csak a tudósok ismerik, akik nem is férfiként tekintenek rájuk: hatalmas vászonra számsorok, gerincoszlopok, koponyák és 3D-ben megrajzolt fejek vetítődnek ki. A beszédet, a tudatalattit, az emlékképeket gépek segítségével idéztetik fel velük és bennük, így ébred rá a két test arra, kik is ők valójában. Elkerülhetetlen és eleve elrendeltetett végső összecsapásuk – a tulajdonképpen illúziórombolóan vicces lézerkardozás, amit igazán csak Demeter és Balázs tehetsége hitelesít –, de ehhez nincs semmi köze Don Juannak vagy Faustnak. /…/
Faust összetettebb alakjára koncentrál a rendezés. Demeter András egyszerre finoman intellektuális és érzéki. Egyszerre lehet őt és eszméit vágyni és elutasítani. Tűz és víz. Lángol, mint a könyv, majd hidegen filozofálgat a medence vizében a halott Anna mellett.
Papp Tímea – Criticai Lapok
„Biztos kézzel felépített előadás, nagy játékkedvvel rendelkező színészek – különösen Demeter András (Faust) és Tokai Andrea (Mephisto) alakítása sikerült kiválóan.”
Cristina Modreanu – GÂNDUL
„Balázs Attila Don Juanja talán vértelenebb, kevésbé csábító, mint ami ettől a személyiségtől elvárható volna. De mellette Demeter András a legmodernebb eszközökkel játssza Faustot (az ’öreg’ tudós ábrázolásakor intelligens, lekicsinylő, ironikus – hogy csak néhány jellemzőjére utaljunk, míg Don Juan-i karakterének érzékeltetése áthatóan vonzó, mágikus erejű).”
Andreea Dumitru – TEATRUL AZI
Már az is bizarr, ahogyan a német drámaíró – hosszú, nem is túl jó dramaturgiájú, szinte alig játszott művében – „összehozta" és megharcoltatta az európai kultúrmitológia két fő szereplőjét, a mindenséget megismerni vágyó és azt birtokba venni kívánó Faustot (Demeter András) és a csábító, érzéki örömök számára élő Don Juant (Balázs Attila). Ám az ellentét csak látszólagos, hiszen a két férfit az önzés, az aktivitás és a szabadságvágy táplálja. Alexander Hausvaternél két ketrecbe zárt, csupasz, hímnemű egyed, két kísérleti alany találkozik. Egyikőjük Rodin Gondolkodójának pózában ül, a másik majd szétveti a rácsokat és artikulálatlan hangokat ad ki. Biológiai kódjaikat csak a tudósok ismerik, akik nem is férfiként tekintenek rájuk: hatalmas vászonra számsorok, gerincoszlopok, koponyák és 3D-ben megrajzolt fejek vetítődnek ki. A beszédet, a tudatalattit, az emlékképeket gépek segítségével idéztetik fel velük és bennük, így ébred rá a két test arra, kik is ők valójában. Elkerülhetetlen és eleve elrendeltetett végső összecsapásuk – a tulajdonképpen illúziórombolóan vicces lézerkardozás, amit igazán csak Demeter és Balázs tehetsége hitelesít –, de ehhez nincs semmi köze Don Juannak vagy Faustnak. /…/
Faust összetettebb alakjára koncentrál a rendezés. Demeter András egyszerre finoman intellektuális és érzéki. Egyszerre lehet őt és eszméit vágyni és elutasítani. Tűz és víz. Lángol, mint a könyv, majd hidegen filozofálgat a medence vizében a halott Anna mellett.
Papp Tímea – Criticai Lapok
„Biztos kézzel felépített előadás, nagy játékkedvvel rendelkező színészek – különösen Demeter András (Faust) és Tokai Andrea (Mephisto) alakítása sikerült kiválóan.”
Cristina Modreanu – GÂNDUL
„Balázs Attila Don Juanja talán vértelenebb, kevésbé csábító, mint ami ettől a személyiségtől elvárható volna. De mellette Demeter András a legmodernebb eszközökkel játssza Faustot (az ’öreg’ tudós ábrázolásakor intelligens, lekicsinylő, ironikus – hogy csak néhány jellemzőjére utaljunk, míg Don Juan-i karakterének érzékeltetése áthatóan vonzó, mágikus erejű).”
Andreea Dumitru – TEATRUL AZI
Posthumus Leonatus
Shakespeare: CYMBELINE (Temesvári Német Színház. R: Alexander Hausvater - 2004)
Hausvater a szerelmes pár szerepére direkt olyan színészeket kért fel, akik nem tudnak németül. Demeter András ugyan négy nyelven beszél, de a német nem tartozik közéjük; Claudia Ieremia pedig tudomásom szerint még nem is szerepelt idegen nyelvű színpadon. (Demeter többször játszott románul is. Az Ahogy tetszikben épp Claudia Ieremiával voltak partnerek.) A rendező ezzel a választással hangsúlyozni kívánta Imogen és Posthumus elszigeteltségét, idegenségét az érzéketlen világban.
A királylány barbár amazon, /…/ Nem fejlődés-, sokkal inkább szenvedéstörténete van, igazából már akkor kész asszony, amikor először meglátjuk. Csupán vakmerősége, elbizonytalanodásai vagy az erdőben való félelme jelzi, hogy még nem felnőtt. Ám a párkapcsolatban ő a kezdeményező és a domináns fél.
Vele szemben Demeter Posthumusa értetlen, rajongó kamasz, aki búcsúzáskor még retteg is, hogy nevelőapja, zsarnoka előbukkan és megharagszik, amiért még mindig nem indult el a száműzetésbe. Végül a tesztoszteron azért erőt vesz rajta és Imogennel már a király orra előtt hemperegnek. A felnőttes jegyváltás ellenére túl fiatal a házassághoz. Jellemző rá, ahogy napernyő alatt, kis táskával, mint piperkőc ficsúr hagyja el szerelmét és szülőföldjét. Ettől a sráctól az sem meglepő, hogy a legelső adandó alkalommal ilyen fogadást köt. Lágy suhanc, akit azután persze elvakít a csalódás – ahogy a szemét bekötő vörös kendő is jelzi, mely többféle jelentésben állandó kelléke marad. Viselkedése kötéltánc nevetség és bosszú között. (Lásd a „Lache"-„Rache" szópárt!) Lassan érik, mindazonáltal magát emésztő gyötrelme, harca, bűnbánata a meggyilkoltnak hitt Imogen miatt, vágya és szerelme vagy öngyilkossági kísérlete egyaránt gyermekien őszinte. De ne legyenek illúzióink: valójában Demeter András Posthumusa ugyanannyira értetlen és éretlen marad akkorra is, amikor küzdelmes felnőtté válása során ismét felleli halottnak hitt asszonyát, mint amikor gyerekfejjel el kellett hagynia őt és hazáját…
Darvay Nagy Adrienne: Cymbeline-kor? – Criticai Lapok
Hausvater a szerelmes pár szerepére direkt olyan színészeket kért fel, akik nem tudnak németül. Demeter András ugyan négy nyelven beszél, de a német nem tartozik közéjük; Claudia Ieremia pedig tudomásom szerint még nem is szerepelt idegen nyelvű színpadon. (Demeter többször játszott románul is. Az Ahogy tetszikben épp Claudia Ieremiával voltak partnerek.) A rendező ezzel a választással hangsúlyozni kívánta Imogen és Posthumus elszigeteltségét, idegenségét az érzéketlen világban.
A királylány barbár amazon, /…/ Nem fejlődés-, sokkal inkább szenvedéstörténete van, igazából már akkor kész asszony, amikor először meglátjuk. Csupán vakmerősége, elbizonytalanodásai vagy az erdőben való félelme jelzi, hogy még nem felnőtt. Ám a párkapcsolatban ő a kezdeményező és a domináns fél.
Vele szemben Demeter Posthumusa értetlen, rajongó kamasz, aki búcsúzáskor még retteg is, hogy nevelőapja, zsarnoka előbukkan és megharagszik, amiért még mindig nem indult el a száműzetésbe. Végül a tesztoszteron azért erőt vesz rajta és Imogennel már a király orra előtt hemperegnek. A felnőttes jegyváltás ellenére túl fiatal a házassághoz. Jellemző rá, ahogy napernyő alatt, kis táskával, mint piperkőc ficsúr hagyja el szerelmét és szülőföldjét. Ettől a sráctól az sem meglepő, hogy a legelső adandó alkalommal ilyen fogadást köt. Lágy suhanc, akit azután persze elvakít a csalódás – ahogy a szemét bekötő vörös kendő is jelzi, mely többféle jelentésben állandó kelléke marad. Viselkedése kötéltánc nevetség és bosszú között. (Lásd a „Lache"-„Rache" szópárt!) Lassan érik, mindazonáltal magát emésztő gyötrelme, harca, bűnbánata a meggyilkoltnak hitt Imogen miatt, vágya és szerelme vagy öngyilkossági kísérlete egyaránt gyermekien őszinte. De ne legyenek illúzióink: valójában Demeter András Posthumusa ugyanannyira értetlen és éretlen marad akkorra is, amikor küzdelmes felnőtté válása során ismét felleli halottnak hitt asszonyát, mint amikor gyerekfejjel el kellett hagynia őt és hazáját…
Darvay Nagy Adrienne: Cymbeline-kor? – Criticai Lapok
Claudius
Shakespeare: HAMLET (Temesvári Csiky Gergely Állami Színház. R.Victor Ioan Frunza - 2003)
Demeter András életének tán a legjobb alakítását nyújtja a hatalomtechnikus Claudius szerepében: pontos, könyörtelen, kiszámít mindent, hogy eme képességeibe bukjék bele végül.
Kolozsvári Papp László: Értelmiségi a síneken (Lyukasóra a teraszon, 2005)
Demeter András Claudiusa nem gazember, nem is összetett jellemű reneszánsz uralkodó, hanem éppen a mindent lehet szabadságától megrémült, ám a bűnbánat vigaszát már nem lelő ember. Több mint Hamlet nagybátyja vagy ellensége: a dán király Frunza értelmezésében a dán királyfi egyik lehetősége.
Horváth Csaba: Közép-Európai reneszánsz – Heti Válasz, 2003. december 5.
„A temesvári Csiky Gergely Színház tragikomikus interpretációjában az is világossá válik, hogy a 'Hamlet' mellett a 'Claudius' hasonlóképpen „beszélő név”. Shakespeare szándékosan választott római arisztokrata keresztnevet az idősebb Hamlet utódjának, akit egyébként Saxo Grammaticus eredeti történetében Fengnek hívnak. A Claudiusok ugyanis híres patrícius család a köztársaság korában, egyike azoknak az ősi famíliáknak, ahonnan a korai császárok származnak, beleértve a negyediket, akinek uralkodása alatt Britanniát is meghódították, illetve Londont megalapították. A történész-író Robert Graves dokumentumok alapján, Én Claudius és Claudius, az isten címen dolgozta fel a római császár életét. Ebből származik az öreg Hamlet és öccse viszonyára szintúgy vonatkoztatható utalás is, miszerint egy régi ballada refrénjében szerepel, hogy: a római Claudiusok fája vagy édesalmát vagy vackort terem. Suetonius a császárok életéről szóló művéből úgy tudjuk, Claudiust csak nagyon későn (kb. 50 éves korában), a bátyja meggyilkolása után (melyhez neki az égvilágon semmi köze nem volt) emelték a trónra, addig fogyatékosságai miatt szégyellték, csúfolták, lehülyézték, diszkriminálták. A latinban a claudicare azt is jelenti, hogy 'sántítani' , ám itt Claudius esetleges fogyatéka, mássága nem a külsőre, hanem a személyiségre vonatkozik.
Alakításával Demeter András egy vitatható „poszt-napóleoni” személyiség fejlődését járja be. Bátyja temetésén a család fekete báránya kissé távolabb ácsorog. Temesváron ráadásul előbb az erkélyről figyeli a szertartást, és csak utóbb csatlakozik a menethez. Mihelyt a gyászinduló a katonazenekar élő előadásában diadalmas királyi nászindulóvá változik, mindjárt láthatjuk, ettől kezdve ki ülhet Dánia trónján. Egy mitugrász gavallér, aki mesterkélten játszadozva kapkodja le menyasszonyáról az özvegyi kellékeket, a síneken keresztül idétlenül szökdécselve nyújtja át az esküvői csokrétát, nevetséges módon mutogatja ölébe kapott új asszonyát, akit – a vetítővászon égése alatt elmondott – trónfoglaló beszéde elején még a karjában cipel, majd egy teátrális kézcsókkal enged le. Nem csupán a nyilatkozata, uralkodói póza is kényszeredett, ideértve a kéztartását, amellyel úgy hadonászik, akárcsak Mickey Mouse. Ugyanilyen keresett túlzó szívélyessége Laertesszel (László Péter) szemben, miközben nem tudja levenni tekintetét a nyilvánvalóan ellenséges unokaöccsről.
Claudius tart Hamlettől (Balázs Attila). Félreérthetetlenül zavarban van felesége fiával szemben, pedig próbál határozott lenni. Szemének villanásai azonban azt is elárulják, hogy a csiribiri ficsúrnak gondolt új uralkodó akár veszélyes is lehet. A dán királyfi végső meggyőzése, hogy ne térjen vissza az egyetemre, viszont az anyára vár. Ezalatt a nagybácsi háttérbe vonul és figyel. A neki tetsző eredmény ellenben felvidítja, így ugyanazon – ezúttal pezsgőtől roskadozó – kocsi mellett, amelyen nemrég a testvére koporsóját szállították, Claudius az 1920-as évek Vogue-modelljeit idéző, charleston-ruhás, gyöngy-fejdíszes, tűsarkú cipős feleségével és jókedvű új alattvalóival együtt megkönnyebbült lakodalmi mulatságba kezd.
Hamlet elváltozására azonban még nincs magyarázat. Igaz, ez egyelőre Claudiust nem is igen nyugtalanítja, hiszen biztos benne, hogy az udvarba hívatott Rosencrantz (Barabás Botond) és Guildenstern (Kocsárdi Levente) – a királyfi két nyalka, alighanem katonai akadémista haverja, akik ennél fogva többszörösen függenek a birodalom fejétől (egyben a hadsereg főparancsnokától) – kikémleli az okot, ezért a király már előre kitünteti a fiúkat. A protokoll ugyan még mindig erőltetett egy kissé, a bensőséges viszony azonban az ifjú férjnél jócskán idősebb feleséggel jobban megy. Az esküvője óta feketébe öltözött „sztár”-királynőt viszont aggasztja Hamlet viselkedése. No nem az anyai érzés miatt, abból nem sok szorult Gertrude-ba, aki csak Claudiusnak él, ellenben így nem lehet teljes a családi idill sem.
Ám midőn a leányát és Hamlet szerelmes leveleit Polonius (Horányi László) a királyi pár elé citálja – megzavarva meghitt délutáni együttlétüket –, paradox módon Claudius is szorongani kezd. Pedig lehet, hogy megvan a megoldás. A király mégis bizalmatlan és a hogyan tovább-ot sürgeti. Megkönnyebbülést színlelő nevetése mintha önmaga megnyugtatását szolgálná. Egyre idegesebb, mert Rosencrantz és Guildenstern sem jut kézzelfogható eredményre. Az ablakból Poloniusszal együtt kifigyelt jelenet Ophélia (Magyari Etelka) és Hamlet találkozásáról pedig végleg kétségbe ejti, hiszen bebizonyosodik, „mostohafiát” mégsem a szerelem bántja. A felismerés összetöri és egyúttal megkeményíti Claudiust, aki a sínre ülve, királyi pecsétjét önkéntelenül forgatva, elhatározza Hamlet eltávolítását Angliába. Sőt, miután tanácsadója távozik, az elgyötört király ottfeledkezik a s(z)ínen, miközben körülötte megindulnak Az egérfogó előkészületei.
Claudius Hamlet nyilvánvaló szurkapiszkái nyomán többször el akar menni a színházból, ám mindig erőt vesz magán. A mérgezési jelenet viszont természetszerűleg kihozza a sodrából, felpattan a színpadra, rátámad a Lucianust játszó színészre, felpofozza, majd a zűrzavar közepette nagyon halkan kér világítást és fegyelmezetten, királyhoz méltóan távozik. Ez a Claudius ugyanis már nem az, akit megismertünk, ez egy igazi uralkodó, akinek megingott a trónja. Ráadásul a Hamlet és a király között lezajló elkeseredett kocsi-toló versengésből kiderül, a trónbitorló és a trónörökös szimbolikus egymásnak feszülése akár életveszélyes is lehet az előbbire nézve. Hiszen a királyfit a nép szereti, a jelenlegi felkentnek pedig a „helyzete sem biztos”.
Tehát újabb gyilkosságra kényszerül. Azalatt viszont, míg az Anglia koronás fejének szóló levelet Claudius lepecsételi, a megviselt királyon – hála Demeter András nagyszerű játékának – szemén, arcán és mozdulatain keresztül láthatóvá válik a belső metamorfózis. Nem is figyel Rosencrantz őt igazoló, sima-nyelvű talpnyalására. Ugyan fásultságában is elszánt, de küszködik a váratlanul rátörő lelkifurdalással. Valóban megrázza, hogy nem tud imádkozni. A hitehagyott ember végső kétségbeesésével, majdnem zokogva vallja be: minden próbálkozása hiábavaló, ha nyoma sincs benne a bűntudatnak; tehetetlen dühében pedig saját lábát ütve-verve igyekszik térdre kényszeríteni önmagát, hogy végül kimerülten és reményvesztetten a sínek közé zuhanjon. Hamlet ekkor akarja legázolni egy kocsival, és már ellensége felett áll, amikor meggondolja magát. Claudius keserves sírással felérő nevetése közben az ellenségek ismét a járgány két oldaláról konfrontálódnak, és újra a király kerekedik felül. Egyébként Hamlet ugyanezen a kocsin gyilkolja majd meg tévedésből Poloniust, az uralkodó pedig ennek a segítségével tolja előbb félre, majd ki idegileg teljesen kikészült feleségét. Az államtanácsnok meggyilkolása azonban jól jön Hamlet riválisának, hiszen szentesíti tettét, s ez fölényesen nyugodt, mondhatni cinikus magatartásából is kiérezhető a herceg vallatásakor.
Demeter András energikus, kemény Claudiusa, aki inkább hadvezér, mint király, mégis felemás érzéseket kelt a nézőben. Tudniillik minden bűne mellett, akárcsak Victor Rebengiuc alakításában (Liviu Ciulei Bulandra Színház-béli rendezésében), ő is szánja a gyengét, és – a száraz, önző Gertrude ódzkodó érzéketlenségével szemben – megrázza annak a kislánynak a tébolya is, akire a Hamlet elváltozásának lehetséges okát kutató magánkihallgatáson már felfigyelt, és akit Poloniusszal együtt kihasznált. Claudius gyengéden közelít Opheliához, tehetetlenül, esetlenül próbál segíteni rajta (felejthetetlen, ahogy visszaadja neki a babáját). Ugyanakkor ez a férfi igen bátor, sőt, vakmerő, nyoma sincs benne félelemnek. Nem ijeszti meg a rátámadó Laertes sem, egyetlen tekintetével megadásra kényszeríti a lázadót, s máris kész a terve, hogy miként használja fel a befolyásolható fiú elkeseredését a saját javára, amihez ismét a visszatérő Hamlet levele adja meg a kulcsot. Dánia hivatalban lévő első embere tehát „vackor”-ból úgyszólván „karizmatikus uralkodóvá” lett, aki a nézőt a testközelben lévő rendkívül izgalmas párbaj-jelenetben is képes lebilincselni, noha elsősorban Hamlet és Laertes vív meg életre-halálra.
A mozgalmas „sport-viadal” kezdetén Claudius macho imázsa mögött jókedvű izgalom feszül, Hamlet első találata azonban türelmetlenné teszi – különösen, hogy az unokaöccs nem issza ki a méregpoharat sem. Sőt, amíg a király kemény szemvillanással és egy durva lökéssel – melynek következményeképp Laertes felborítja a fegyvertárat –felelősségre vonja a felbujtott felet a késlekedés miatt, ő maga lekési a saját felesége megmentését. Megint a szokásos keserű nevetéssel veszi tudomásul Gertrude halálos tévedését, mégsem tud az asszonnyal foglalkozni – sőt, a haldoklót elég durván kényszeríti fegyelmezett tartásra –, hiszen Hamlet még sértetlen. Végül persze hosszú küzdelem után ellensége is sebet kap, mire Claudius elégedetten összenéz Osric-kal. Most már arra is van ideje, hogy mozdulatlanul végigasszisztálja királynője életének utolsó perceit, illetve szembenézzen az agonizáló nő vádló tekintetével. Gertrude halála után pedig gyorsan testőre kezébe nyomja bűnének szelencébe zárt bizonyítékát, hogy az eltüntethesse.
Mátyás Zsolt Imre alakításában ugyanis Osric nem az a piperkőc udvaronc, aki az utolsó párbajra hívja ki Hamletet. A polgári ruhás biztonsági ember mindvégig jelen van, árnyékként követi, védelmezi, segíti a királyt, akinek jobbkeze, bizalmasa, sőt cinkosa lett. Osric lényegében Claudius Horatiója.
Ám a dán uralkodó épp azáltal, hogy barátját elbocsátja maga mellől, védtelenné válik. S mialatt a földön fetrengő és őt vádoló, sebesült Laertest két rúgással igyekszik elhallgattatni, már a nyakán Hamlet gömb nélküli, mérgezett vívótőre. Claudius régi énje feltámad ugyan egy pillanatra és öncsaló módon reménykedni kezd, hogy csupán megsebesült, de a torkából ömlik a vér, és mindennek a tetejébe a királyfi erőszakkal megitatja vele a pohárban maradt toxint is.
Demeter András kitűnő szerepépítését látva válik érthetővé, hogy Victor Ioan Frunză miért ragaszkodott a 19. századi „tekintély-tisztelő” szereposztás sorrendjéhez, ahol Claudius áll az első helyen. A rendező felfogásában eszerint az előadás igazi főszereplője a „dán király, Hamlet nagybátyja”. Talán úgy ítéli meg, hogy míg zűrzavaros korunkra a claudiusok nyomják rá a bélyegüket, a hamletek eljelentéktelenedtek és – az élet-halál nagy kérdésein filozofáló, tétova, melankolikus értelmiségiből –határozatlan, de durva, a gyengékkel erőszakoskodó, enervált mai akciófilm-figurákká váltak.”
Darvay Nagy Adrienne: A kor foglalatjai – Hamlet az ezredfordulón. A „Hamlet a Nyugatiban” fejezetből vett részlet l. 216-221. oldal)
Demeter András életének tán a legjobb alakítását nyújtja a hatalomtechnikus Claudius szerepében: pontos, könyörtelen, kiszámít mindent, hogy eme képességeibe bukjék bele végül.
Kolozsvári Papp László: Értelmiségi a síneken (Lyukasóra a teraszon, 2005)
Demeter András Claudiusa nem gazember, nem is összetett jellemű reneszánsz uralkodó, hanem éppen a mindent lehet szabadságától megrémült, ám a bűnbánat vigaszát már nem lelő ember. Több mint Hamlet nagybátyja vagy ellensége: a dán király Frunza értelmezésében a dán királyfi egyik lehetősége.
Horváth Csaba: Közép-Európai reneszánsz – Heti Válasz, 2003. december 5.
„A temesvári Csiky Gergely Színház tragikomikus interpretációjában az is világossá válik, hogy a 'Hamlet' mellett a 'Claudius' hasonlóképpen „beszélő név”. Shakespeare szándékosan választott római arisztokrata keresztnevet az idősebb Hamlet utódjának, akit egyébként Saxo Grammaticus eredeti történetében Fengnek hívnak. A Claudiusok ugyanis híres patrícius család a köztársaság korában, egyike azoknak az ősi famíliáknak, ahonnan a korai császárok származnak, beleértve a negyediket, akinek uralkodása alatt Britanniát is meghódították, illetve Londont megalapították. A történész-író Robert Graves dokumentumok alapján, Én Claudius és Claudius, az isten címen dolgozta fel a római császár életét. Ebből származik az öreg Hamlet és öccse viszonyára szintúgy vonatkoztatható utalás is, miszerint egy régi ballada refrénjében szerepel, hogy: a római Claudiusok fája vagy édesalmát vagy vackort terem. Suetonius a császárok életéről szóló művéből úgy tudjuk, Claudiust csak nagyon későn (kb. 50 éves korában), a bátyja meggyilkolása után (melyhez neki az égvilágon semmi köze nem volt) emelték a trónra, addig fogyatékosságai miatt szégyellték, csúfolták, lehülyézték, diszkriminálták. A latinban a claudicare azt is jelenti, hogy 'sántítani' , ám itt Claudius esetleges fogyatéka, mássága nem a külsőre, hanem a személyiségre vonatkozik.
Alakításával Demeter András egy vitatható „poszt-napóleoni” személyiség fejlődését járja be. Bátyja temetésén a család fekete báránya kissé távolabb ácsorog. Temesváron ráadásul előbb az erkélyről figyeli a szertartást, és csak utóbb csatlakozik a menethez. Mihelyt a gyászinduló a katonazenekar élő előadásában diadalmas királyi nászindulóvá változik, mindjárt láthatjuk, ettől kezdve ki ülhet Dánia trónján. Egy mitugrász gavallér, aki mesterkélten játszadozva kapkodja le menyasszonyáról az özvegyi kellékeket, a síneken keresztül idétlenül szökdécselve nyújtja át az esküvői csokrétát, nevetséges módon mutogatja ölébe kapott új asszonyát, akit – a vetítővászon égése alatt elmondott – trónfoglaló beszéde elején még a karjában cipel, majd egy teátrális kézcsókkal enged le. Nem csupán a nyilatkozata, uralkodói póza is kényszeredett, ideértve a kéztartását, amellyel úgy hadonászik, akárcsak Mickey Mouse. Ugyanilyen keresett túlzó szívélyessége Laertesszel (László Péter) szemben, miközben nem tudja levenni tekintetét a nyilvánvalóan ellenséges unokaöccsről.
Claudius tart Hamlettől (Balázs Attila). Félreérthetetlenül zavarban van felesége fiával szemben, pedig próbál határozott lenni. Szemének villanásai azonban azt is elárulják, hogy a csiribiri ficsúrnak gondolt új uralkodó akár veszélyes is lehet. A dán királyfi végső meggyőzése, hogy ne térjen vissza az egyetemre, viszont az anyára vár. Ezalatt a nagybácsi háttérbe vonul és figyel. A neki tetsző eredmény ellenben felvidítja, így ugyanazon – ezúttal pezsgőtől roskadozó – kocsi mellett, amelyen nemrég a testvére koporsóját szállították, Claudius az 1920-as évek Vogue-modelljeit idéző, charleston-ruhás, gyöngy-fejdíszes, tűsarkú cipős feleségével és jókedvű új alattvalóival együtt megkönnyebbült lakodalmi mulatságba kezd.
Hamlet elváltozására azonban még nincs magyarázat. Igaz, ez egyelőre Claudiust nem is igen nyugtalanítja, hiszen biztos benne, hogy az udvarba hívatott Rosencrantz (Barabás Botond) és Guildenstern (Kocsárdi Levente) – a királyfi két nyalka, alighanem katonai akadémista haverja, akik ennél fogva többszörösen függenek a birodalom fejétől (egyben a hadsereg főparancsnokától) – kikémleli az okot, ezért a király már előre kitünteti a fiúkat. A protokoll ugyan még mindig erőltetett egy kissé, a bensőséges viszony azonban az ifjú férjnél jócskán idősebb feleséggel jobban megy. Az esküvője óta feketébe öltözött „sztár”-királynőt viszont aggasztja Hamlet viselkedése. No nem az anyai érzés miatt, abból nem sok szorult Gertrude-ba, aki csak Claudiusnak él, ellenben így nem lehet teljes a családi idill sem.
Ám midőn a leányát és Hamlet szerelmes leveleit Polonius (Horányi László) a királyi pár elé citálja – megzavarva meghitt délutáni együttlétüket –, paradox módon Claudius is szorongani kezd. Pedig lehet, hogy megvan a megoldás. A király mégis bizalmatlan és a hogyan tovább-ot sürgeti. Megkönnyebbülést színlelő nevetése mintha önmaga megnyugtatását szolgálná. Egyre idegesebb, mert Rosencrantz és Guildenstern sem jut kézzelfogható eredményre. Az ablakból Poloniusszal együtt kifigyelt jelenet Ophélia (Magyari Etelka) és Hamlet találkozásáról pedig végleg kétségbe ejti, hiszen bebizonyosodik, „mostohafiát” mégsem a szerelem bántja. A felismerés összetöri és egyúttal megkeményíti Claudiust, aki a sínre ülve, királyi pecsétjét önkéntelenül forgatva, elhatározza Hamlet eltávolítását Angliába. Sőt, miután tanácsadója távozik, az elgyötört király ottfeledkezik a s(z)ínen, miközben körülötte megindulnak Az egérfogó előkészületei.
Claudius Hamlet nyilvánvaló szurkapiszkái nyomán többször el akar menni a színházból, ám mindig erőt vesz magán. A mérgezési jelenet viszont természetszerűleg kihozza a sodrából, felpattan a színpadra, rátámad a Lucianust játszó színészre, felpofozza, majd a zűrzavar közepette nagyon halkan kér világítást és fegyelmezetten, királyhoz méltóan távozik. Ez a Claudius ugyanis már nem az, akit megismertünk, ez egy igazi uralkodó, akinek megingott a trónja. Ráadásul a Hamlet és a király között lezajló elkeseredett kocsi-toló versengésből kiderül, a trónbitorló és a trónörökös szimbolikus egymásnak feszülése akár életveszélyes is lehet az előbbire nézve. Hiszen a királyfit a nép szereti, a jelenlegi felkentnek pedig a „helyzete sem biztos”.
Tehát újabb gyilkosságra kényszerül. Azalatt viszont, míg az Anglia koronás fejének szóló levelet Claudius lepecsételi, a megviselt királyon – hála Demeter András nagyszerű játékának – szemén, arcán és mozdulatain keresztül láthatóvá válik a belső metamorfózis. Nem is figyel Rosencrantz őt igazoló, sima-nyelvű talpnyalására. Ugyan fásultságában is elszánt, de küszködik a váratlanul rátörő lelkifurdalással. Valóban megrázza, hogy nem tud imádkozni. A hitehagyott ember végső kétségbeesésével, majdnem zokogva vallja be: minden próbálkozása hiábavaló, ha nyoma sincs benne a bűntudatnak; tehetetlen dühében pedig saját lábát ütve-verve igyekszik térdre kényszeríteni önmagát, hogy végül kimerülten és reményvesztetten a sínek közé zuhanjon. Hamlet ekkor akarja legázolni egy kocsival, és már ellensége felett áll, amikor meggondolja magát. Claudius keserves sírással felérő nevetése közben az ellenségek ismét a járgány két oldaláról konfrontálódnak, és újra a király kerekedik felül. Egyébként Hamlet ugyanezen a kocsin gyilkolja majd meg tévedésből Poloniust, az uralkodó pedig ennek a segítségével tolja előbb félre, majd ki idegileg teljesen kikészült feleségét. Az államtanácsnok meggyilkolása azonban jól jön Hamlet riválisának, hiszen szentesíti tettét, s ez fölényesen nyugodt, mondhatni cinikus magatartásából is kiérezhető a herceg vallatásakor.
Demeter András energikus, kemény Claudiusa, aki inkább hadvezér, mint király, mégis felemás érzéseket kelt a nézőben. Tudniillik minden bűne mellett, akárcsak Victor Rebengiuc alakításában (Liviu Ciulei Bulandra Színház-béli rendezésében), ő is szánja a gyengét, és – a száraz, önző Gertrude ódzkodó érzéketlenségével szemben – megrázza annak a kislánynak a tébolya is, akire a Hamlet elváltozásának lehetséges okát kutató magánkihallgatáson már felfigyelt, és akit Poloniusszal együtt kihasznált. Claudius gyengéden közelít Opheliához, tehetetlenül, esetlenül próbál segíteni rajta (felejthetetlen, ahogy visszaadja neki a babáját). Ugyanakkor ez a férfi igen bátor, sőt, vakmerő, nyoma sincs benne félelemnek. Nem ijeszti meg a rátámadó Laertes sem, egyetlen tekintetével megadásra kényszeríti a lázadót, s máris kész a terve, hogy miként használja fel a befolyásolható fiú elkeseredését a saját javára, amihez ismét a visszatérő Hamlet levele adja meg a kulcsot. Dánia hivatalban lévő első embere tehát „vackor”-ból úgyszólván „karizmatikus uralkodóvá” lett, aki a nézőt a testközelben lévő rendkívül izgalmas párbaj-jelenetben is képes lebilincselni, noha elsősorban Hamlet és Laertes vív meg életre-halálra.
A mozgalmas „sport-viadal” kezdetén Claudius macho imázsa mögött jókedvű izgalom feszül, Hamlet első találata azonban türelmetlenné teszi – különösen, hogy az unokaöccs nem issza ki a méregpoharat sem. Sőt, amíg a király kemény szemvillanással és egy durva lökéssel – melynek következményeképp Laertes felborítja a fegyvertárat –felelősségre vonja a felbujtott felet a késlekedés miatt, ő maga lekési a saját felesége megmentését. Megint a szokásos keserű nevetéssel veszi tudomásul Gertrude halálos tévedését, mégsem tud az asszonnyal foglalkozni – sőt, a haldoklót elég durván kényszeríti fegyelmezett tartásra –, hiszen Hamlet még sértetlen. Végül persze hosszú küzdelem után ellensége is sebet kap, mire Claudius elégedetten összenéz Osric-kal. Most már arra is van ideje, hogy mozdulatlanul végigasszisztálja királynője életének utolsó perceit, illetve szembenézzen az agonizáló nő vádló tekintetével. Gertrude halála után pedig gyorsan testőre kezébe nyomja bűnének szelencébe zárt bizonyítékát, hogy az eltüntethesse.
Mátyás Zsolt Imre alakításában ugyanis Osric nem az a piperkőc udvaronc, aki az utolsó párbajra hívja ki Hamletet. A polgári ruhás biztonsági ember mindvégig jelen van, árnyékként követi, védelmezi, segíti a királyt, akinek jobbkeze, bizalmasa, sőt cinkosa lett. Osric lényegében Claudius Horatiója.
Ám a dán uralkodó épp azáltal, hogy barátját elbocsátja maga mellől, védtelenné válik. S mialatt a földön fetrengő és őt vádoló, sebesült Laertest két rúgással igyekszik elhallgattatni, már a nyakán Hamlet gömb nélküli, mérgezett vívótőre. Claudius régi énje feltámad ugyan egy pillanatra és öncsaló módon reménykedni kezd, hogy csupán megsebesült, de a torkából ömlik a vér, és mindennek a tetejébe a királyfi erőszakkal megitatja vele a pohárban maradt toxint is.
Demeter András kitűnő szerepépítését látva válik érthetővé, hogy Victor Ioan Frunză miért ragaszkodott a 19. századi „tekintély-tisztelő” szereposztás sorrendjéhez, ahol Claudius áll az első helyen. A rendező felfogásában eszerint az előadás igazi főszereplője a „dán király, Hamlet nagybátyja”. Talán úgy ítéli meg, hogy míg zűrzavaros korunkra a claudiusok nyomják rá a bélyegüket, a hamletek eljelentéktelenedtek és – az élet-halál nagy kérdésein filozofáló, tétova, melankolikus értelmiségiből –határozatlan, de durva, a gyengékkel erőszakoskodó, enervált mai akciófilm-figurákká váltak.”
Darvay Nagy Adrienne: A kor foglalatjai – Hamlet az ezredfordulón. A „Hamlet a Nyugatiban” fejezetből vett részlet l. 216-221. oldal)
Péter apostol
(Agg eretnek, Londoni munkás)
Madách: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA (Budapesti Nemzeti Színház. R: Szikora János - 2002)
Az epizódszerepekben néhány nagyformátumú színész világos szövegértelmezése, célratörő gesztusa megemeli az adott jelenetet: /…/ Demeter András apokaliptikus erővel harsogja Péter apostol vészjósló igéit Márta István nagy ívű, félelmetes atmoszférájú áriájára.
Metz Katalin: Színházavatás – Madách Tragédiája (Magyar Szemle, 2002. április)
…a jelentékeny drámai súlyú temesvári Demeter András (Péter apostol, agg eretnek, londoni munkás) megoldott alakítás.
M. G. P. A Nemzeti Színház Tragédiája (Népszabadság, 2002. március 18.)
Madách: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA (Budapesti Nemzeti Színház. R: Szikora János - 2002)
Az epizódszerepekben néhány nagyformátumú színész világos szövegértelmezése, célratörő gesztusa megemeli az adott jelenetet: /…/ Demeter András apokaliptikus erővel harsogja Péter apostol vészjósló igéit Márta István nagy ívű, félelmetes atmoszférájú áriájára.
Metz Katalin: Színházavatás – Madách Tragédiája (Magyar Szemle, 2002. április)
…a jelentékeny drámai súlyú temesvári Demeter András (Péter apostol, agg eretnek, londoni munkás) megoldott alakítás.
M. G. P. A Nemzeti Színház Tragédiája (Népszabadság, 2002. március 18.)
Abonați-vă la:
Postări (Atom)
